Rendezőnek lenni nem könnyű feladat, Peter Jackson most mégis minden segítséget megkapott ahhoz, hogy legújabb filmje, a Komfortos mennyország egy minden ízében egyedülálló alkotás lehessen. Joggal gondoltuk, hogy a Gyűrűk Ura trilógia és a District 9 megvalósítójának ujjgyakorlat lesz a film látványvilágának kigondolása, mindehhez 65 milliós költségvetés, az Alice Sebold bestsellerére épülő forgatókönyv, és egy Mark Wahlberg-Stanley Tucci fémjelezte szereplői gárda mind-mind kiváló alapul szolgált. Kár, hogy a rendező nem élt vele. 

A történet egy 14 évesen meggyilkolt kislányról szól (Saoirse Ronan), aki egy föld és mennyország közti „terminál” vendégeként tekint le családja gyászára és gyilkosa utóéletére, mindezt saját halálának illetve rövid életének narrátoraként.  Alapesetben ez elég is lenne a nézők érzelmi tekintetben vett túszul ejtéséhez, ám jelen esetben pont a kislány és mesés világa az, ami egyre zavaróbbá válik a film során.  Alapvetően ugyanis három lényeges nézőpont, ezzel együtt három műfaj szeli át a filmet. Egyfelől a család klasszikus drámája, amit a színészeknek sikerült teljesen semmitmondóan letudniuk. Az apa megszállott lesz, tör-zúz, anyuka sír, de próbál erős lenni, aztán apa miatt elköltözik s végül a nagy egymásrátalálás újfent. Nem is lenne ez annyira művi, ha nem vetnénk össze Jennifer Connelly és Joachin Phoenix játékával a Cserbenhagyás című filmben. Ha mindehhez még hozzávesszük Lynn nagymama (Susan Sarandon) amúgy tökéletesen felesleges karakterét, aki a család gyászát vidám filmzenei betétekkel, félreértelmezett hippi felfogásával és némi alkohollal akarja megtörni, máris megértjük, miért olyan nehéz komolyan átérezni a szülők fájdalmát.  Az egyre kényelmetlenebbé váló fotelt a film egyetlen értékelhető szála, a thrilleri hangulatot idéző sorozatgyilkos nézőpontja teszi némileg komfortosabbá. A „35 év körüli átlagos fehér férfi”, avagy az utca végén lakó X-polgártárs szerepét a maga hümmögéseivel és infernális nevetéseivel Stanley Tucci szervírozza hibátlanul. Nem „játssza agyon” a karaktert, túlzó manír nélkül hozza, ami kell.

Egy közepesen gyakorlott mezei nézőt ezzel a két szemszögből forgatott erősen tucatszerű drámával meg is lehetne etetni. Amitől ez a film különb szeretne lenni, az a kislány által képbe hozott mesei elem, melynek átlagon aluli kivitelezése viszont teljesen agyoncsapja a film hangulatát. Miközben „odalenn” háború dúl, „odafenn” a végtelen búzamezőkön szökdécselő és magas hegyeken szánkózgató áldozat nagyon is jól érzi magát, függetlenül attól, hogy néha azért ott is „elered az eső”, avagy fel kell kutatnia gyilkosságának pontos körülményeit, előéletét. Az elképzelt túlvilág látványa sem nyűgözött le bennünket, ha valakit mégis, az fogja a cókmókját és utazzon el Új-Zélandra.

Talán mindezek ellenére is jól bele lehetne építeni ezt a „harmadik” világot a filmbe, ha a különböző részek arányai és „illesztései” rendben lennének. De nincsenek. Amíg mi nem kis erőfeszítések árán próbáljuk magunkévá tenni egy dráma nyomasztó hangulatát, addig a meggyilkolt kislány egy lemezjátszón sasszézik odafönn. Így az egész olyan, mint egy „Oh Happy Day” a ravatalnál.