Tisztán emlékszem, mikor gimnáziumi éveim során először lázadtam a többség mentalitása ellen. Nemigen szoktam erről anekdotázni, dicsekedni vele, talán egy-két ismerősnek  részegen ha elmeséltem...most mégsem tudom magamban tartani. Egy jelentéktelen biológia dolgozatról van szó, amire nem készültem - ahogy az osztály nagy része sem tette egész évben, cserébe agyonpuskázták magukat a számonkéréseken. Jómagam ritkán voltam kapható a csalásra, s főleg olyan tanárokkal szemben nem engedtem meg magamnak, akiket tiszteltem/szerettem. Ő is ide tartozott.

Tehát a kérdéses dolgozat megírása során felírtam a nevemet, s csupán két dolgot rögzítettem alá; egy bocsánatkérést a felkészületlenségem miatt, és egy "inkább vállalom a jegyet, mintsem azt csináljam, amit a többiek" megjegyzést. Ez utóbbi talán nem volt túl elegáns - osztálytársaimra nézve . Eztán majd' 40 percig figyeltem felváltva az osztályt és a tanárnőt. Egyperces novelláért könyörgő tragikomikus helyzetkép volt, ahogy mindenki próbálta fenntartani a látszatot; társaim, mint akik saját kútfőből dolgoznak, és a tanár, mint aki semmit nem vesz észre az egészből. Túlságosan rendes volt, nem akart belőle ügyet csinálni... A történet pozitív hőse lehettem volna - ha következő héten megkapom az egyesem. Nem kaptam. Óra végén magához hívott, és - pozitív értelmében - teljesen elképedve nyugtázta szokatlan kis kirohanásomat. Már-már megtisztelve éreztem magam, épphogy nem dicsért meg, holott nem volt ebben semmi magasztos. Voltaképp' csak a "felnőttlétbe" akartam belekóstolni egy pillanatra; viselni a következményeket, csalás és magyarázkodás nélkül nem megúszni valamit.

A főiskolának is nagy lendülettel kezdtem neki. Minden egyes megtanult mondatra úgy tekintettem, mint szellemi fejlődésem következő lépcsőfokára. A sport által belém nevelt hozzáállással közelítettem meg a tárgyakat; le akartam győzni őket, mind egy szálig. Első vizsgámra - ennek megfelelően - nem csupán az órai jegyzeteket és a feltöltött bónusz-olvasmányokat rágtam át, hanem - bármilyen elképzelhetetlen is volt előtte - a bő 600 oldalas tankönyvet is megemésztettem. Csont nélkül megbuktam. Csak ültem a teremben, néztem a sehonnan sem ismerős definíciókat, és rohadtul becsapva éreztem magam.  Az utánunk következő vizsgacsoportnak elpanaszoltuk, hogy milyen kérdések voltak, ők a folyosói gépeken kikutatták, majd bementek... és ugyanazt írták. Többségük átment. Pár szemeszterrel később megesett az, amit csak urbán legendaként dokumentáltam el magamban addig. Naiv idealista személyiségem nem engedte elfogadni azt a tényt, hogy két teljesen megegyező dolgozatra olykor két különböző jegy kerül. Álltunk a folyosón, én büszke voltam arra, hogy készültem, ő büszke volt arra, hogy nem. A-D-B-C-D-B, végül két kifejtős, én lesúgtam, ő megköszönte. A rosszabb jegyet természetesen én kaptam.

Lassan negyedik szemesztere, hogy nem adtam le a szakdolgozatom - kisebb részt rohanó és dolgozó életvitelemből fakadóan, nagyobb részt annak a demoralizáló ténynek köszönhetően, hogy tanulni és megdolgozni valamiért manapság semmit nem jelent. S ahogy az érettséginek is földöntúli rangot tulajdonítottam anno, úgy a szakdolgozatomat is valami' tökéletes kreálmányként szeretném kiadni a kezeim közül. Mert hiszem, hogy ez valahol még erény. Majd körbenézek és rájövök, hogy...

Ideje lenne felnőni.