Bizony, manapság egyre többször jutnak eszembe David Fincher klasszikusának szentenciái, ami az aktuális kormányzati ámokfutásnak is nagyban köszönhető. Körülbelül eddig a pontig tudtam az új össznemzeti 'seggre magyar!' hozzáállást követni, és mosolyogva tűrni, hogy kollektíve mindenkit semmibe vegyenek, megalázzanak, hülyének nézzenek - mindezt végtelen arroganciával, cinizmussal, már a látszatra sem adva.
Június 16-án, a napi adminisztrátori robotot letudva először vettem részt demonstráción, és mivel úgy hírlik, hogy az első aktus fájdalommal jár, ezért keresve sem találhattam volna lágyabb elsőbálozó rendezvényt magamnak egy békés bohócforradalomnál. Isten látja lelkem, egészen lehiggadtam az évek során (az is lehet, hogy szimplán érzéketlenné váltam),  de valamiből akkor sem engedek: sose szerettem, ha az igazságérzetemen járták a foxtrottot. "Apu ökölbe szorult keze vagyok...".

Előjáték
Az előzményekről illik néhány szót ejteni, még akkor is, ha minimális közéleti tájékozottság mellett ez teljesen nyilvánvaló. A kormány és a rendvédelmi szakszervezetek között (a nyugdíjak ügyében) addig ment a csörte, amíg a Nemzet Felemelkedésének Purhabja, Orbán Viktor  egy felvetésre azt találta mondani: "Ezt majd átadom a bohócügyi államtitkáromnak." Több se kellett, e hét csütörtökre a szakszervezetek vezetői meg is hirdették a bohócforradalmat, hiszen értik ők az efféle tréfát, csak nem szeretik. Egy percig sem hezitáltam a részvételt illetően, így reggel munkába indulás előtt bedobtam a fényképezőgépet a táskámba, felvettem a válogatott mezemet, és biztos ami biztos egy zászlót is  magammal vittem. Habár az ügyben van némi érintettségem, már csak szolidaritásból is mentem volna, mindenképpen - végül úgy alakult, hogy egyedül tettem.

Élőshow
Körülbelül 17 óratájt érkezem, pont akkor, amikor egyenként olvassák fel a képviselők alkotmánymódosításra leadott szavazatait, ami a korkedvezményes nyugdíj "átalakítását" illeti. Igen: hatalmas fújolás, nem: szolid taps, a fideszes neveknél reped  a burkolat, Mesterházyt viszont szeretik... Becslésem szerint ekkor még csak 2-3 ezren lehetünk, az emberek békésen sétálgatak, bratyiznak, fényképezkednek, vagy éppen a környék malátakészletének seggére vernek rá nagy erőkkel. Pár percig még keresem a fonalat, aztán előkapom a kapaszkodóként szolgáló fotoapparátot;lézengő demonstrálóból hirtelen önjelölt tudósítóvá avanzsálok, így feladataimat megtalálva sokkal komfortosabban cikázok a tömegben. A névsorolvasás után felbőgnek a hangfalak, és - hála a jó érzékkel kiválogatott számoknak - rögtön egy olyan telitalálattal indítunk, amelynek folyamán még a "nyuggerbűnözők" is fel-felvisítanak a röhögéstől, hiszen... "Mindenkinek ott volt a nyelve hegyén. Tyler meg én csak kimondtuk."

Közjáték
Mindeközben nekivágok a terep szociografikus feltérképezésének; extrém arcok és vélemények, transzparensek és az elkapott félmondatokból összeállítandó "nagy egész igazság" után kutatva. A végeredmény nagyjából ugyanaz: család, gyerekek, hitel, a biztos nyugdíjra alapozott és előre megtervezett jövő, ami most összedőlni látszik. Persze lehet ágálni a rendvédelmisek kedvezményes nyugdíjazásának  igazságtalansága mellett, de nem  igazán érdemes. Nálam jóval "élesebb tollú" emberek foglalkoztak már a témával, ezért én csak röviden térnék ki erre:

Ki lehet próbálni, nyugodtan lehet ezeket a hivatásokat választani. Persze mindenekelőtt meg lehet felelni a követelményeknek. Pár év múlva el lehet beszélgetni a fantasztikus munkakörülményekről, a fokozott fizikai és/vagy idegi megterhelés áldásos hatásairól, a megbecsülésről, vagy a munkaidő melletti készenléti időről, kifizetetlen túlórákról.  Aztán meg lehet kérdezni a családot, hogy szerintük megéri-e. Végül el lehet morfondírozni ilyen elavult (vagy inkább forgalomból kivont) fogalmakról, mint a méltóság és a büszkeség, de ez már csak színtiszta istenkáromlás. (Mellesleg: ajándékot visszakérni nagyfokú udvariatlanság, garanciát utólag visszavonni hatalmas pofátlanság, törvényesen megszerzett javakat visszamenőleges hatállyal elvenni alkotmányos, illetve alapvető emberi jogokba ütköző cselekedet.)
 
"Apu elcseszett élete vagyok..."

"...Én vagyok Apu abszolút egykedvűsége."

Következő lépésben az urnák elé járulok, és visszamenőleges hatállyal megvonom vérna(v)rancséktól a bizalmat, ami ebben a formában nem igaz, mivel gyarló életem hazafiatlan évei során még soha nem hatalmaztam fel őket semmire... Még kétszer megjárom oda-vissza az Alkotmány utcát, majd azon kapom magam, hogy már két órája szambázom az emberek között. Eközben újabb kiváló időzítéssel - az egyre növekvő tömeg ellenére a hangulat olykor lankadni kezd - bejátsszák Fővezírünk 2007-es Kossuth téri beszédét, így a hangszórókból a demokrácia szentségének viktoriánus ódája visszhangzik, meglehetősen groteszk helyzetet szülve. "Gyere ki a dobozból te geci!" - reagál rá egy kissé bekarmolt állapotú kék sipkás bohóc, de egyébként is egészen mulattató, ahogyan O. Viktor elsőrendű vádlott a múltból ekézi önmagát - csak  akkor még nem tudott róla. Ehelyütt egy hasonló beszédével szolgálnék ugyanazon év márciusából, éreztetvén a közröhej okát:

"Ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletre méltónak is kell lennie. Ám a mai hatalom nemhogy megakadályozná az állam lezüllesztését, de élen jár ebben. Semmibe veszi az évezredes íratlan szabályokat, ezeréves bástyákat támad, a törvények fölé helyezi magát, pártcélokra használja a rendőrséget, zaklatja és provokálja a békés, törvénytisztelő polgárait. Napról napra hordja össze a gyúanyagot és közben a tűzzel játszik. Ma még rejtve van az emberi elme elől, hogy melyik napon ér véget a felelőtlen játszma, de azt minden világos elme látja, hogy a hatalom a végzete felé masírozik..."

Csodaszép öngól lesz még ebből. Közben megnyitják a szónoklatok sorát, bezárják a szavazófülkéket és megkezdődik a játék a számokkal is.  Az Alkotmány utca immáron csurig telt, a rendezők utólag 35 ezer emberről beszélnek, meglátásom szerint a reális szám körülbelül 25 ezer körül lehet, hála az ORFK vérnarancs ízű gerinctelen húzásának, melynek értelmében az összes rendőrt berendelték szolgálatteljesítésre, egészen éjfélig. A szervezők közben a pódiumról két újabb bicskanyitogató részletről tájékoztatnak: az M3-ason buszokkal érkező tüntetők egy részét visszafordították a rendőrök, a kormánybarát Hír TV szerint pedig csak pár százan tüntetnek. (Hazaérkezésem után már több ezerre korrigáltak, de ez még mindig nagyon gyenge...) Üzenem a Gyík TV szervilizmustól megvakult munkatársainak, hogy tömött utca x panoráma + mellékutcák = több lesz az.

Végjáték
Nyolc óra tájékán materiális lehetőségeim végére érek, másnap dolgozom, és még hazaérnem is legalább két óra, úgyhogy nehéz szívvel ugyan, de elindulok a vonatomra. A Kossuth térre kanyarodva azért még egyszer szembesülök abszurd kis magyar valóságunkkal:  kicsi ország, kicsi demokrácia. A mikrobuszokban ugyanis ötösével aszalódnak ugrásra készen a rendőrök, akik közül - feltételezem - sokan  pont ide készültek, csak nem egészen így. „Apu jeges verejtéke vagyok...”

Hogy jobban érzem-e magam? Nem sokkal. Hogy megérte-e? Úgy érzem igen. Legalább elmondhatom, hogy végre léptem egy szintet Lázár "Ennyitérsz" János szigorú értékrendjében: immáron bohócként utazom a rendszer szopórollerén, mert a birkalét elviselhetetlenül könnyű volt! Nektek nem az?