Nagyon furcsa, hasogató érzés. Nem is tudom, van-e még jogom újra felbukkanni itt, ennyi idő elteltével. Olyan, mint ha egy szellemvárosra bukkanna az ember, annyi különbséggel, hogy ezt a lepusztult romvárost ő maga teremtette.  Elönti egy kis melankóliával kevert szégyenérzet. Időközben teltek az évek, és egyre gyávább volt ide visszasettenkedni. Bozótvágót ragadni. Vagy legalább virágot hozni. Nem akarta látni a mindent elborító gazt, a törött ablakokat, a kidőlt támfalat. Ez okozza ezt a különös érzést. Vegyül bele némi nosztalgia is, de ez ennél komplexebb és intenzívebb. Persze, mindig az, ha az ember rábukkan a múltjai rozsdásodó kis alkatrészeire. Még inkább az, ha azok szemrevételezése alapján az aktuális produktumra rá sem ismer belőle. Nem kompatibilisek, nem áll össze, hogy állt ez össze.

Persze hogy. Magától értetődően. Ha betévedek valamely régi barlangomba, természetesen elolvasom, hogy miket, és miként írtam anno. Sugárzik belőle a figyelemre és elismerésre áhítozó,  két szóban három képzavart is felhalmozó, a margón túlról ordibáló, kivagyi stíl-zsonglőr. Hasonlatartista. Nem különösebben pirulok el miatta most, hisz' ez az élet rendje: szárnycsapások által tanulunk meg szállni - habár szárnyalni már kevesek kiváltsága. Becsapós dolog ez. Mármint az önreflexió. Amikor elhitetjük magunkkal, hogy most már aztán tényleg, kristálytisztán látjuk és értjük jelenkori személyiségünket. Le tudjuk stemplizni a korábbi frissítéseinket, a kívülálló kritikus, urambocsá pszichológus szerepében. Hogy évről évre egyre jobban és pontosabban le tudjuk zsűrizni önmagunkat, csak mert esetleg bölcsebbek vagy érettebbek lettünk. Miközben a "betekintési szög" egy fikarcnyit sem változik. Aztán pár év múlva megint azt írni az elévült bizonyítványba, hogy oh, milyen szárnyaszegett...

Ami engem illet? Küzdök tovább a démonaimmal, mint mindig. Próbálom kitalálni, hogy mire vagyok jó. Azt hiszem, van nekem egy nagyon mélyről és ifjúkori eseményekből táplálkozó, agresszív defekcióm. Amely emelt magának egy impozáns oltárt, pöttöm agyam hátsó kis traktusában, hogy teljesen kiszámíthatatlan időpontokban (de kimaradások nélkül) megtartja istentiszteleteit. Ez pedig a tehetségtelenségtől való félelem. De nem úgy, hogy egyvalamiben. Hanem hogy mindenben. Ez valahol ott kezdődött, hogy én voltam az osztály "sutája", amit később megpróbáltam iszonyatos (ú.m: erőltetett tempójú) karcsapásokkal kompenzálni. Igen ám, de mire valamelyest behoztam szellemi lemaradásom, s végre 'oszlopba tagozódtam', addigra serdülőkorba cseperedett következő ellenségem is: a középszerűség. Mire elértünk a főiskolai pozitív visszacsatolásokhoz, az agyam már nem akarta befogadni a konstruktív, sokszor szakíróktól címzett dicséreteket. Nem értettem egyet. Addigra sokkal olvasottabb voltam, egy hírjunkie, egy publicisztika-drogos, és olyan zseniális újságírókat állítottam fel saját mércémnek, aki én soha nem leszek. Innentől pedig többször csapkodtam az Esc-et egy-egy elkészült írásom után, mint bolond gyerek tavasszal a legyeket. Szép lassan elnémultam, minden platformon. Nem az írás, nem a késztetés maradt abba, csak a publikálás gomb került egyre elérhetetlenebb távolságba. Megint mise van...

Közel 6 éve, hogy ezt a kis szellemi borospincéket átadtuk az enyészetnek. Nem csesztük rá az csapóajtót, egyszerűen csak itt hagytuk búcsú nélkül elrohadni. Most csak koszorúzni jöttem, szólni néhány szót. Megígérni, hogy többször járok majd ki. Mondjuk, az évente egyszer nem tűnik túlzott vállalásnak. Aztán elmotyogok valamit, majd tipegek kicsit. Hogy később ezen nyomok által idézzem fel egy-egy korszakom. És mert csak. Hisz' sosem volt más célja ennek az eldugott zugblognak. Lábnyomom most itt hagyom.