Németország az elmúlt évtizedben serényen munkálkodott azon, hogy az ellenük irányuló permanens közutálatot most akciós szánalom-kuponokra válthassák. Máig dilemma, hogy egy olyan anyanyelvvel, ami egy jóízű káromkodásra is alkalmatlan, miként vizionálták magukat a fajhierarchia csúcsára. Azt azonban elismerjük, hogy a két emberöltővel ezelőtti nacionalista táptalajból még sarjaztak erős gyökerű tettre kész szuper-Mario-k. Ahol egykoron büszke birodalmi bakancsok szántották a Ruhr-vidéket, ott manapság porcelánlelkű tornacipős homokládák képviselik a neuvolks-ot. Vagy a Yildiz kolónia.
Szeretünk más szemétdombján leltározni, mert addig is elfeledjük saját problémáinkat. Nyilvánvaló okokból kezdtünk éppen most a fricceknél vizsgálódni: sürget az idő. Az original kefírállagú Jens-eket ugyanis fél évszázad múlva a veszélyeztetett fajok csoportjába sorolhatják. Bár jelenleg az ország csak 10%-os kisebbséget tűr és tolerál - ami egészséges aránynak tekinthető - nem árt megjegyezni, hogy a ’60-as években érkező dolgos kezű félholdas banda létszáma 200x annyi, mint becsöngetéskor volt. A 2,5 milliós török lakosság ráadásul soha nem erőltette az elvegyülést, amit kiválóan bizonyít, hogy a nevükre fenemód hiú népség máig Sentürköket anyakönyveztet, nem Gummersbachokat.
Na ez most a törökországi német követség, vagy a németországi török követség épülete? Az arányok mindenesetre előremutatóak..
Ebből kifolyólag az sem lepne meg, ha 50 év múlva egy 20 milliós török „közösségecskének” függetlenedési igényei lépnének fel. Hithű janicsárjaink nem nyugodtak bele, hogy anno nem tudták meghódítani Európát, így ma a szabadságjogok hátsófertályán lovagolva kebelezik be az öreg kontinenst. A monopolit nem véletlenül ott kezdték, ahol. A németek generációkon át nagyon utáltak, hogy aztán őket gyűlöljék meg. Ettől aztán annyira védekező állásba zsugorodtak, hogy meglepően toleránsak lettek nemcsak a különböző etnikumokkal de a buzikkal szemben is. Ez a kedves vendéglátói magatartás adott teret a lengyel, olasz, szerb, iráni és török inváziónak. Utóbbiak köszönnek szépen, majd jól felhígítják a szomszédos Belgiumot és Svájcot is, ahol a nemzetközi szövetségek érdekérvényesítő testületeikbe bekarmolván magukat, a „moderátori jogokat” megszerezve erősen bólogatnak majd egy független Újtörökország megalapításának ötletére. A kontinens közepén kibújik egy 30 milliós új állam, Európa meg pislog, mint hal a szatyorban. Németország meg elfogy.
Ennél az utópisztikus víziónál már csak az emocionálisan túlhangolt generációjuk aggasztóbb, amely sikongatva fürdőzik a Tokio Hotel-féle kultúrbotrányok pöcegödrének kénsavas szennyvizében. Nagyapáikat annyira megtörhette a jugend-wermacht vasneveltetése, hogy karba tett kézzel nézik ezt az elbuzulást néhány atyai saller kiosztása helyett. Az öltözködés sem a régi, egyszerre képzelik magukat virágcsokornak, hirdetőtáblának, hippinek és góthnak, nem beszélve a fejük tetején foszforeszkáló policolor felmosórongyról. Ha ezt Goebbelsék látnák, többszázezer ciánampulla landolna a szétpiercingelt német szájacskákban, aztán egyenként vágnának pofán mindenkit. A pofonok azonban elmaradtak, a szíveket benőtte a simogató mimóza, az öntudatos búvalbaszottak pedig vagy a tükrök előtt fényképezik magukat, vagy a legenyhébb sértésre rohannak felkaszabolni főutőerüket.
Szabadidejükben a (film)művészet oltárán áldoznak, leszanált autó-parkok ripityára törésén kívül (Cobra11) helikopterrel sietnek a tornácon megbotló Wilma néni segítségére (Medicopter 117), felfedezték a hímtag kommunikatív oldalát, beágyazták egy Amerikai Pitére hajazó förtelmes vígjátékba és megosztották a nagyvilággal (Hangyák a gatyában). Ha épp nem művészkednek, akkor a nemzet tengerének 50 centis vizébe kiskirálykodnak vagy mossák bele a… szemfestéküket. Ami minket nem is zavarna, ha ez a Plattansee nevezetű tavacska nem a Balatont jelölné. Tudják ők, mi a jó: apuka fél havi fizetéséből két hétig a balatonparti települések gondtalan nádoraivá válnak, a magyar csajok egy része pedig megbocsájthatatlan módon -két üveg akármitől- hajlandó széttenni nekik. Még ez sem zavarna minket, de hogy az árakat az ő konstans jelenlétük miatt tornázták az egekig, az már magyar szívnek és pénztárcának egyaránt fájdalmat okoz. Néhány korsó Gösser mellett beszélgethetnék a német sportélet szépségeiről, az ősnémet Gomez-Kurányi-Odonkor-Podolski kvartett által reprezentált nacionalelf-ről is, de semmi kedvünk: megvan nekünk a magunk Sopronija. 1 , 2
Összességében megfigyelhető némi párhuzam, még ha ezt szomorúan és félve jegyzem is meg. Puhány népek lettünk, míg náluk az egészségtelen addig nálunk az egészséges mértékű nemzeti öntudat kezd hamvába halni, ezen jottányit se lendít előre a kokárdában hőzöngő magyar „értelmiség” félpartizán viselkedése. Míg náluk 20 év múlva Serkan és Murawski vitatkozik a hauptstrassén arról, hogy ki a németebb német, addig nálunk egy Bódi vs Goldsmidt szájkarate értekezik az igazi magyarságról.
Azért bizakodunk..
Utolsó kommentek