Mikor a telekre költözött, a szomszédok jól ismerték. Gary Hunt deresedő homloka ellenére még mindig nagyravágyó, harcos ember hírében állt – fiai nemkülönben.  Steven és Andrew segítségével a telken egy impozáns házat épített, melyhez „királyi” nagyságú kert is tartozott.  Mikor épp nem fákat ültettek, vagy a veteményessel foglalkoztak, a kert végében szikrázó víztükör alá lógatták lábukat, a tóba. Szomszédjaik irigysége és féltékenysége közt, cselszövéseik kereszthálójában próbálták felépíteni saját kis világukat.

Ahogy teltek az évek, a kert szépült, a lakáshoz még egy emelet épült. Az utódok sem késtek, sorrendben Slo, Isabell, és Adam gyarapította a családot. Az elképzelt birodalom kezdett formát ölteni, Gary Hunt pedig büszkén tekintett le az erkélyről, ugyanakkor gyermeki boldogsággal csodálkozott is rá, nap nap után. Ám ez volt az utolsó nyugodt éjjele. Másnap gyerekzsivajra ébredt, az utca összes fiatalja az ő kertjében játszott. Némelyik bunkert épített a déli végen, mások a fészerben bújócskáztak, az idősebb Hunt testvérek pedig képtelenek voltak elzavarni őket. Évek múltán a gyerekzsivajból veszekedés majd verekedés lett. A fészer is csakhamar üres lett, amit őrzött meglovasították, a farakás szép lassan elfogyott, éjszakánként pedig kövekkel dobálták a ház ablakait.

A családfőt is utolérte a kor, a megroppant derék már nem kívánt harcokat - a négy fiúnak kellett rendet tennie a portán. Hajnalban a két legidősebb testvér a telek aljáról felszűrődő hangok irányába sietett, a szomszéd fiúk azonban legalább háromszor annyian voltak. Körbefogták és kíméletlenül megverték őket. Slo és Adam a felső dombnál várták a betolakodókat, azonban ők ma nem jöttek. Az ifjabb elégedetten rágcsált egy fűszálat, Slo azonban csalódott volt, hogy a „harc” elmarad. Az egyik pillanatban aztán váratlanul Adam-re ugrott és játékos verekedésbe kezdtek. Nevetgélve püfölték egymást, egészen addig, míg a földre gáncsolt fiatalabb testvért az idősebb ököllel ütni nem kezdte. Hogy pontosan mi történt, nem tudni. Slo soha többé nem tért vissza az atyai házba, hónapokkal később –siheder kora ellenére- már a saját maga eszkábált faházban élt, kerítéssel elválasztva, a telek északi részében. Testvérei e napot követően egyre kevesebbszer mertek kimozdulni a családi házból.

Ahogy a fiúkból férfiak váltak, Gary egyre magányosabb lett. Gyermekei a munkából szinte csak aludni jártak haza, egyetlen örömét Isabell lányában lelte, akivel naphosszat együtt lehetett. Egy napon aztán váratlan’ vendégük érkezett. Egy mandulabarna fiatalember állt mezítláb az ajtóban, mikor Gary a csöngetésre ajtót nyitott. Száraz kenyeret kért - a családfő ebéddel kínálta. Roman-nek hívták, messziről jött. Miután a levest mohón bekanalazta, a legfőbb kérdések már a főétel előtt tisztázódtak: se Istene, se hazája, se otthona, se családja. Talán az egyre ritkábban látott fiúgyermekek hiánya, talán a sajnálat vagy a családfő nagylelkűsége okozta, hogy a fiúnak estére is szállást adott. A vendégszoba lakója viszont -hetekkel később- már nem volt vendég többé. Gary nem engedte (bár befogadta, de fiaként sosem szerette), Slo egykori szobáját megkapva, a magányos Isabell-nek udvarolva neki sem volt szándéka távozni.

Két év sem telt el, az egykor erős családfő teljesen elhagyta magát. Az emeleti szobájából csak néha-néha járt le, ám akkor sem talált sok örömet. Idősebb gyermekei a félénk Adam kivételével már végleg elszakadtak az atyai háztól, az udvart s vele a kertet is felemésztette a gyom, Roman és Isabell pedig csak egymásnak éltek, a szobájukban, elzárkózva. Öregségére nem tudott már haragudni, nekik élt, és kötelességének érezte eltartani őket. Adam esténként órákig a csillagokat bámulta, napközben kínosan kerülte a találkozást a család többi tagjával, néha tollat ragadt és írt. Mélabús költészet volt az. Isabell sem törődött már apjával, ha valamire szüksége volt, Roman-t küldte fel hozzá. Ő rendszerint meg is látogatta… akárhányszor csak pénzre volt szüksége.

Gary rendszerint a balkon szegélyének támaszkodva meredt a távolba, fiai visszatértét, esetleg az elmúlást várva. Azon a napon, ahogy az azt megelőző napok mindegyikén, a napnyugtát várta. Nyugalmát azonban megzavarta, mikor egy erős kéz a vállán pihent meg. Roman volt, szintúgy a tájat kezdte fürkészni, mígnem pár perces némaság után apjára nézett. Ő visszanézett, de ez alkalommal nem az a párbeszéd következett, amire a fiú számított.
„ -Tudod hogy adnék fiam, mindig is adtam… de nincs már több. Mostantól neked kell gondoskodnod róla, rólatok,… „ – de a gondolatot nem fejezte be, inkább újra a táj felé fordította tekintetét. A fiú ugyancsak. Majd hirtelen megtaszította, s combját megragadva átlökte apját a balkon szegélyén.

Mikor Gary Hunt meghalt, a környezetében élők már alig ismerték. Az szomszédból átszökdöső gyerekek felnőtté váltak, az ő gyerekeik már a nevét sem tudták pontosan. Egymás közt már csak így emlegették: a Hun Gary...