2005-ben valami végleg megváltozott. Talán jóbarátja - Melquiades Estrada - három temetése viselte meg egyik kedvenc színészünket, talán az öregkorral járó ráncok és szarkalábak. Ez utóbbi minden kétséget kizáróan elősegítette beskatulyázását, amelynek „köszönhetően” négy éve azonos szerepet játszik. A világ összes szomorúságát arcán viselő, mindenkiben csalódott és megkeseredett öregember márványmaszkját öltötte magára, magányosan kutatva brutális gyilkosok és saját lelki békéje után. Szellemi kirándulása alkalmával keresztülhaladt nem vénnek való vidékeken, bolyongott elektromos ködben, és látogatást tett Elah völgyében is. De vajon megtalálja-e, amit keres?

Ő sem mindig járt morózus utakon. Jómagam az Úszó erőd című klasszikus akciófilmben találkoztam vele először, a mindenki ellen fellázadt – látszólag hibbant, ugyanakkor pengeéles típusú - exkatona szerepében. Pedig ’92-ben már messze nem volt névtelen a szakmában (sőt!), ami pedig ez után jött, azt tökéletesen tolmácsolja a különböző díjak és számtalan jelölések sora. (E téren a részletekbe nem mennék bele, a színész biográfiája bárkinek, bárhol megtalálható.) Mielőtt azonban eljutott napjainkig, számtalan műfajban és emberbőrben próbálta ki magát, kezdve a kétarcú Harvey Dent-től a megszállott Samuel Gerard rendőrbírón át a vérkomoly ábrázattal sziporkázó Kay ügynökig bezárólag. Kiválóan érezte magát a ’90-es évek akciófilmjeiben, imádtuk a gonosz szerepében, illetve akkor is, ha épp nem üldözött volt, hanem üldöző. Az ezredforduló után aztán „vicceskedő” filmekben alakított, majd egy huszárvágást követően elszomorodott, s azóta sem láttuk mosolyogni. Arcizma sem rezdül.

Diadalmenetének egyik kulcsfontosságú tartópillére az a fajta egyedi ember- és jellemábrázolás, amire kevesen képesek: ő az, aki 120 percig kitartott fapofával is képes hitelesen megszólaltatni nekünk egy összetett karaktert. Ebbe a szerepbe(?) aztán úgy belejött, hogy valószínűleg már nem is tud kikecmeregni belőle. A bevezetőben említett mai filmjei után kikristályosodott nála az a fajta „veszem a kalapom, és teszem a dolgom” karakter, amibe tökéletesen beleöregedett. Lefelé tartó arcvonalai kijelölték a követendő utat, ami egészen a sivatagos és zord amerikai vidékekre röpítette, de minimum az isten háta mögé. Így a tájkép és Tommy Lee közös portfoliója már a történetek legelején elveszi a kedved az élettől (s nemegyszer a filmektől is), hogy aztán ugyanolyan (látszólag) semmitmondó és kiábrándult arccal nézd végig az eseményeket, ahogy szereplőnk részt vesz benne. A brutális gyilkosságok tényét ugyanolyan természetességgel fogadja, mint katona fia halálának körülményeit. Ugyanazzal az ábrázattal néz kétségbeesett feleségének szemébe, ahogy kétszer kihantolt mexikói cimborájának oszló tetemére. Arcizma sem rezdül.

Ezek a filmek meglehetősen hosszú művek - bár nem a klasszikus értelemben vett játékidőt tekintve. Aki szimplán a szétnyúzott történet végkifejletét várja, az a végére beleőrül. Aki a tájban, vagy a mellékszereplőkben próbál kutatkodni, a végére beleőrül. Aki boldog végkifejletet vár, az csalódni fog. Aki tálcán szervírozott mondanivalót szeretne, csalódni fog. Aki az akciófilmek szokásos adrenalinadagjához szokott, az minden bizonnyal elalszik. Más itt a fókusz tárgya..

Miközben az események darabokra tört üvegszilánkjait kellene összeraknunk, kiderül: itt most nem ez a dolgunk. Hiszen az elkövetőket hamar megismerjük, vagy 20 perc után kitaláljuk. Nem az tart lázban, hogy a "vén sheriff" megtalálja-e őket.
Meg fogja.

Inkább várjuk azt a pillanatot, amikor a legbelül csatázó lélek végre szavakban és tetten érhető érzelmi kitörésekben nyilvánul meg. Várjuk a következő mondatot, bármilyen árulkodó jelet, amiből az öreg „számkivetett” érzelmi világának képét tovább építhetjük. Aki látszólagos közönnyel fogadja ezeket az eseményeket, de valójában mégsem. Aki a végletekig elhúzott történetek során nem beszél sokat, de mégis. Aki a gyilkosságok felderítése közben nem a gyilkosok személyét akarja csak megismerni, hanem önmagát is. Már nem tud meglepődni semmin, vagy mégis? Kell hogy érezzen még fájdalmat, hiányt, csalódottságot, magányt, bármit.. vagy mégsem?

Arcizma sem rezdül. Vagy mégis?