Vasárnap még a Hamburg ellen védett. Hétfőn még edzésre jelentkezett. Kedden már nem vette fel a telefonját. Öngyilkos lett.

Robert Enke egyike volt azon kevés német sportolónak, aki nem a nagy hangjával vagy botrányaival vívta ki a nagyérdemű figyelmét. Talán pont ezért nem ismerték el igazán soha. Átlagos, ugyanakkor könnyen felejthető típus, aki nem akar kitűnni a tömegből, inkább megbújik közötte – így láthatták sokan.

Annál többen szerethették ezt a visszahúzódó fiút, mint ahányan nagy kapusnak tartották. Csendben tette a dolgát, ”csak” egy sikeres karriert, egy boldog családot szeretett volna, mint mindenki más. Két lábbal a földön.

2003-ban megrepedt egy álom, 2006-ban teljesen összetört. 2009-ben úgy tűnt, még rendbe jöhet. Ehelyett… véget ért.

Megrepedt álom
Először 2003-ban érezhette, hogy kudarcot vallott. A Barcelona csapatához került, ám esélye sem volt bizonyítani. 1 meccset kapott. Kölcsönadták Törökországba, gyakorlatilag azonban lemondtak a szolgálatairól. Ahhoz túl jó volt, hogy a padon ücsörögjön, ahhoz viszont nem elég jó, hogy kezdőként szóhoz jusson. A Fenerben 1 meccsen lépett pályára. Újra kölcsönadás következett, ezúttal a meglehetősen szerény képességű Teneriféhez került. 9 meccsel tisztelték meg.

Barcelonába már csak csomagolni tért vissza. Két évvel azután, hogy a Benfica csapatában még kapott lehetőséget, most teljesen semmibe vett portásként hagyta ott Spanyolországot és álmai egy részét. Hazatért szülőföldjére, hogy újraépítse karrierjét, egy színtelen-szagtalan Hannover portájából útnak indulva…

Összetört álom

Időközben -2004-ben- megszületett kislánya, Lara, így a boldog magánélet és egy teljes család utáni vágy lefedhette a sportéletben szerzett lelki sebeket. A kislány azonban szívrendellenességgel jött világra. Azzal a típussal, ami után az orvosok nem sok jóval bíztatnak…

Az apa minden reggel azzal a tudattal ébredt, hogy van egy tündéri kislánya, és minden nap azzal a gondolattal feküdt, hogy bármikor elvesztheti. A depresszió ekkor már kínzóan szorongathatta, de míg kislánya élt, nem engedhette, hogy eluralkodjék rajta. Lara szíve azonban nem bírta tovább, 2 évesen otthagyta szüleit.

Ezen a ponton hiába teszünk fel kérdéseket.
Ezen a ponton hiába akarunk válaszokat.


Ez az a pont, amikor már olyan távol látjuk vágyott életünket a valóditól, hogy nem érezzük értelmét a folytatásnak. Van egy pont, amikor minden mozdulatunk értelmetlennek látszik, minden gondolatunk értéktelennek hat, minden egyes percünk éveknek tűnik. Van egy pont, mikor már nem tudunk mozdulni, mikor nem értünk semmit, mikor nem tudjuk, mi jön most, mit hoz a holnap, vagy mikor már nem is akarjuk tudni. Van egy pont, mikor a meleg szoba hűvössé lesz, mikor a bizonyos bizonytalanná, mikor tekintetünket a fény felé fordítjuk, de csak mereven nézünk, nem pislogunk már. Az a pont, mikor a csend szétszaggatja a dobhártyánk, mikor a magány tömegként nehézkedik ránk, mikor a falak bezárnak. Mikor egy járdasziget messze van, a tükör pedig túl közel. Az a pont, amikor ebből az elviselhetetlen állapottól szabadulni akarunk. Mikor várunk valamit, és teljes bizonyossággal érezzük; meg fog érkezni. Aztán karját nyújtva megment minket.

De van úgy, hogy nem érkezik…

A kislány két évig küzdött, az apja még három évig. Nyugodjanak békében.