Miután Németországon lefertőtlenítettük a nyelvünket, ideje a saját portánkon is szétnézni, mielőtt 2010-ben kiakasztjuk az „Under New Management” táblát. Idén ugyanis sikerült a Duna vízszintje alá süllyednünk, mind gazdasági, mind politikai, mind kultúrális szempontból. Még jobban. Idén összedőlt egy kártyavár, amit már amúgy is évek óta remegő kezekkel épített a nagyvilág. A probléma az, hogy e stabil várat 52 lapból kellett volna építeni, mi megpróbáltuk 32-ből. 2009-ben le kellett mondanunk a kenyérről, majd a cirkuszról is, esetleg fordítva. Egyesek burkolt diktatúrával címkézik fel a jelenlegi rendszert, megbotránkoznak, majd jövőre egy jobbik pártra szavaznak. Hazai termék, magyar logika.

Majdnem és ha

Ha versenyt írnánk ki a leggyakrabban használt magyar szavak között, akkor e két szó mindenképp’ a dobogós helyezésekért lenne versenyben és a különdíjat is besöpörnék a leggyakoribb mondatkezdő szavaink kategóriában. (A b’meg kifejezésünk versenyeztetésétől most tekintsünk el, különben örökös bajnokunk lenne, a verseny pedig értelmét vesztené.) Évtizedek óta e két szó bűvkörében élünk, leggyakoribb felbukkanási helyük pedig önsajnáltató történeteink prológusa. Ha 1 ponttal többet érek el a teszten, ha őszinte lettem volna, ha a kapufáról kifelé pattan… De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis a legtöbb magyar ember mentálisan gyenge, s ezt genetikailag hordozza. Sokszor a szerencsére bízza magát, hisz valami felsőbb erő irányító erejében, sorsban, eleve elrendelésben, determinizmusban, vagy épp’ Istenben. Dolgozunk, mint mások, célokat tűzünk ki, mint mások, teszünk a siker érdekében, mint mások, a különbség az akaratban és a hozzáállásban keresendő. Míg mi egy bizonyos pontig mindent megteszünk, majd hátradőlve várjuk az eredményt a célvonal előtti utolsó 10 méteren, addig mások az utolsó 10 métert is teljes erőből teljesítik. Mi ekkor már levettük lábunkat a gázpedálról. Ilyenkor úgy érezzük, hogy szinte mindent megtettünk, kudarcunk a balszerencsével magyarázható, és az elmaradt siker egy hajszálon múlott. Ezt a hajszálat nevezzük mi szerencsének. Ugyanezt a hajszálat hívják külföldön úgy, hogy „work, work, work”.

Természetellenes kiválasztódás

Már az alapoknál hiba van, a jéghegy csúcsára érve pedig azzal a viszkető érzéssel gazdagodunk, hogy a legtöbb alkotóelem nincs a helyén. Mert nálunk a vezető beosztásúak nagy része nem a szakmát tanulta ki, hanem a helyezkedést. Sajnos a bársonyszékek kibérlésére esélyes személyeket nem a tehetségük vagy tudásuk predesztinálja az adott pozíció betöltésére, sokkal inkább dinasztikus elvek érvényesülnek. De térjünk vissza az alapokhoz:

A jelenlegi felsőoktatásba bekerülni színtiszta pénzkérdés, (kis túlzással) semmi köze a szorgalomhoz, vagy egyéb más erényekhez. Ezzel elviekben érvényesül a demokrácia (miszerint mindenkinek van joga és lehetősége felsőoktatási intézményben tanulni), ugyanakkor önkezünkkel vetünk maréknyi homokszemet a gépezetbe. Felborítjuk azt a természetes ’kiválasztódási folyamatot’, hogy az arra érdemesek foglalják el felelősségteljes pozíciójukat, míg a szerényebb képességűek maradjanak a kaptafánál és a szalagnál. A különböző képzésekben az elméleti oktatás mennyisége elnyomja a gyakorlati képzést, a pályakezdők vagy idegenként érzik magukat saját területükön, vagy el sem tudnak helyezkedni ott. A cipészt be kell mutatni a kaptafának, vagy meg kell tanítani szobafestésre.

Még mindig hajlamosak vagyunk elhinni, hogy sütnivaló tekintetében a világ krémjéhez tartozunk (feltalálóink és egyéb eredmények erre okot is adnak), ám összességében borús a jövőkép. A sokszor és sokat lesajnált amerikai oktatási rendszertől is lenne mit tanulnunk, még akkor is, ha a földrajz továbbra sem az erősségük. Elfelejthetjük azonban azokat a beidegződött képsorokat, hogy kezelhetetlen néger diákok Run-D.M.C-re táncolják át az irodalom órákat, és nincs jobb dolguk a feladatgyűjtemény 32. oldalából tekert füves cigi elszívásánál a nagyszünetben. Egyrészt az amerikai minta célirányosabban oktat, így nem élő szövetek Révai lexikonjainak termelését tekinti fő feladatának, hanem sokkal életrevalóbb diákok kinevelését. Az egyetemi sportrendszerük egyedülálló és irigylésre méltó, ez már szóra sem érdemes. Miközben nálunk a diplomások nagy része rádöbben arra, hogy ő valójában nem is azzal akar foglalkozni hátralévő életében, amihez most „jogosítványt kapott”, intézményeink kivétel nélkül magasról „tesznek” a sportra, versenyeztetésre.

A legrémisztőbb felismerés nem ez. A szomorú inkább az, hogy manapság a deviancia-díj kétoldali önagysorvasztóinak legjelesebb képviselői is el tudnak végezni egy egyetemet. Kis szerencse és megfelelő anyagi háttér birtokában. Onnantól az elhelyezkedés már nem ügy (az említett dinasztikus elvek…), a szamárlétra megmászása sokszor csak nyelvhossz-függő, a pénz + hatalom egyenletének másik oldalán pedig könnyedén felbukkanhat a politikai szerepvállalás, mint vágyott cél s beteljesült álom. Így jutunk el a gyári hibás téglától az ingatag ingatlanig.

Pályakezdők állóháborúja a kilátástalanságig

Az Országos Gyepkarban-
tartó Szövetség szombat délutáni csendes pihenője, vagy általános magyar reakció felmerülő probléma esetén. Ki-ki döntse el maga.

Egy átlagos magyar pályakezdőnek általában egy megbocsájthatatlan bűne van, mégpedig az, hogy pályakezdő. A legtöbb cég illetve vállalat is csupán ezért viszonyul hozzájuk úgy, mint a leprásokhoz, semmi egyéb. Az alapvető elvárásokon túl (ami a 3-5-10 év szakmai gyakorlattól a kiváló idegennyelv-ismeretig tetőzik), egy egész irattárnyi ’elismervénnyel’ kell bizonyítanunk, hogy készen állunk az adatrögzítés vagy épp’ az utcaseprés nemzetgazdaságilag nélkülözhetetlen munkájának elvégzésére. Tulajdonképpen már saját magunk szarbatiprása érdekében is motivációs levelet kell írnunk, ezen felül tüdőszűrő papír, erkölcsi bizonyítvány, lipid-szerkezeti kórkép, nyelvvizsga, diploma, tok, vonó, nádihegedű megléte szükséges. Megalomán felsorolásunk után maradjunk tárgyszerűek; a hazai munkavállalók 80%-a nem alkalmaz pályakezdőket, honpolgáraink 75%-a pedig nem beszél egyetlenegy idegen nyelvet sem! Feltevésünk szerint a legtöbb munkáltató túl sok amerikai filmet néz, figyelembe véve a munkapiaci kereslet és kínálat között haldokló köszönőviszonyt.

Talán nem felelőtlen megállapítás, ha a jelenlegi lakosságot anyagi szempontok szerint két markáns csoportra osztjuk; vannak a vígan- és vannak a hitelből élők. Nem tudunk elkülöníteni szignifikáns középső réteget, amely hiteligények nélkül is jól- illetve megél a pénzéből. Ráadásképp a minimálbérből küzdők és nyugdíjból élők haldoklók csoportjának minden hónapban levetítik a „Játszadozás 100 milliókkal, avagy főnökeid élete” című folytatásos teleregény legújabb epizódját, csak a szereplők személye változik. Míg a tisztességesen dolgozó emberek honoráriuma 20-30 év után a rendszer jól irányzott pofán vágása, addig a végkielégítésüktől önkielégítést végzők csoportja fél év munkaviszony munkaiszony után jutalmazza magát egy életre. Ezek a professzionális umbuldázók végül kikérik maguknak, a létminimummal dacoló tisztességes emberek pedig nyelnek egy nagyot, s várják az élet igazságszolgáltatását.

Mindhiába.