Marmonkannás tömény, egy doboz cigaretta, egy kevéske nyugtató és vérmérséklettől függően némi izomlazító. Ezek azok a kellékek, melyek Rune Denstad Langlo fagyos road-movie-jához feltétlenül szükségesek - ha a néző kegyes önmagához. Mert az Észak még műfaján belül is a fajsúlyosabb alkotások közül való, értsd: jó adag filozófiai érzékenység ellenére is magába szívhat, majd hanyagul kiköphet.

Lehetne párhuzamot keresni és találni Az igaz történet (David Lynch), az Út a vadonba (Sean Penn) és a követő sorokban boncolását elszenvedő Észak között, de egyvalamiben máris különbséget kell tennünk. Ez a film már az elején kritikusan alacsony pulzussal indít, ami a végéhez közeledve nemhogy nőne, még tovább csökken. Míg például Sean Penn művének első felében találkozhatunk azzal a hagyományos hétköznapi élettel, ami elől főhősünk elmenekül, addig itt már eleve amolyan „fél-kegyelmi állapotból” indulunk útnak. A történet középpontjában Jomar Henriksen, egy magányos, depressziós, ebből következően alkoholista fiatalember áll, aki a közvélekedést megtestesítő északi ember mintapéldája. Karakteréhez még hozzáadódik egy állandóan távolba révedő szempár, az emberi kapcsolatokhoz és az élethez való inger teljes elcsökevényesedése, plusz 30 kiló. Ebből az alapállapotból kellene kitörnie, motivációját azonban teljesen elveszette, egészen addig, míg hírt nem kap 4 éves kisfiáról – akiről eleddig tudomása sem volt. Képletesen és gyakorlatilag is feléget mindent maga után, hogy aztán útnak induljon az életbenmaradás legfontosabb kellékeivel: egy kanna szesz és benzin, egy doboz cigaretta és gyógyszer.

Útja egy nyomasztóan kies, ugyanakkor csodálatosan szép tájon vezet keresztül, ami összesen három fő állomást rejt számára. Először a film „legdélibb” avagy legéletrevalóbb szereplőjével hozza össze a sors. Lotte tökéletes ellentéte annak, amit főhősünk magában hordoz: társasági, szeret(ne igazán) élni, a cigarettát nem keserűségből és szenvedélyből, hanem kíváncsiságból és élvezetből szívja. A viszonylag idilli, ugyanakkor kényszer-vendégeskedés azonban nem tart sokáig, Jomarnak folytatnia kell útját.

Két rövidebb és egy hosszabb kitérőt követően jut el a homo(fób) Ulrikhoz, így megismerkedhetünk a lerészegedés lengyel módszerével, habár ez a technika inkább egy skót mentalitás + magyar leleményesség keresztezéséből származhatna. Megláthatjuk azt is, hogy Norvégia e tájain nem kell sokat melózni egy sírig tartó barátságért – legalábbis a fiatal szavai erről tanúskodnak. Persze mindez csak egy szürreális világ közel sem épeszű szereplői által összerakott mozaikdarabkája, amit a helyére kell illeszteni – ha lenne neki.

Mielőtt fősünk megérkezik végcéljához, utolsó állomásán a havasok mindentudó semmitmondójával, Ailo-val ismerkedik össze, aki nem csak észjárását, de öltözködését illetően is a tibeti pancsen norvég embassador-ját személyesíti meg. A közöttük zajló tömör párbeszédek, és rövid ismeretségük végkifejlete valahol a rendező kikacsintásai arra vonatkozóan, hogy a filmet mennyire kell komolyan venni. Jomar áll a tátongó lék fölött, megnézegeti, majd gondosan elraktározza újonnan szerzett smart-kártyáját. Nekünk is pont ez lenne a legelső gondolatunk…

Summázat: Jomar és „negyedórás” barátai nélkül – a tökéletesen passzoló zenei betétek és a gyakori nagytotálok miatt – egy viszonylag hangulatos természetfilmmel lenne dolgunk, de mivel a szereplők kitörölhetetlen tényezők, ezért minimum egy pszicho road-movie-t vártunk. Bár a főhős tőle szokatlan módon nagy utat tesz meg, ez inkább csak a távolság leküzdésében nyilvánul meg, lelkiekben nem érezzük a gyökeres változást. Gyakorlatilag sajátos „kocsmatúrájának” színhelyeire sodródik a földkörüli pályára állt arcátlan kéregető szerepében, miközben a gondolkodás és öntudatra ébredés leghalványabb erőfeszítéseit sem teszi meg. Mindössze az akarat mozdul. Ugyanakkor szó lehet még az északi életérzés és létforma „felhangosított” lejátszásáról, Skandinávia kieső területeinek furcsa alakjainak bemutatásáról, önirónia ihletette életképekről, de ezek önmagukban még nem viszik eléggé a hátukon a filmet ahhoz, hogy az örökéletű alkotások vitrinjében találja magát.

Mi sem helyeznénk oda.