Szerkesztő kolléga bejegyzése reflektálásért kiált, méghozzá olyan terjedelemben, amely meghaladja egy mezei hozzászólás hosszát. Van itt egy-két dolog, ami fölött nem törnék pálcát ilyen egyértelműen. A csatornák szaporodását megkívánja a mindenkori médiapiac egészsége, és az igények kielégítésének szándéka. Ez rendben is van. Nem szabad elítélnünk ezt a folyamatot, még akkor sem, ha a polcokon keletkező üres helyeket silány minőségű áruval töltik fel. De! Továbbra sem létezik olyan megvilágosult ember-fölötti ember, akinek jogában áll eldönteni, hogy mi a jó minőség és mi a szar. Miközben mi „felsőbbrendű műértők” saját értéksablonjaink lukacsain át osztályozzuk műsorainkat, azok közönségét, elitizmusról és populizmusról hadoválunk, ahelyett elég lenne felidézni azt, amit rendre elfelejtünk. Hogy különbözőek vagyunk.

Ahogy egy szellemileg kevésbé kimunkált emberen (…) sem lehet számon kérni azt, hogy nem tud értékelni egy művészfilmet, helyette Mónikát vagy Jozsuét néz, úgy egy gépésztől sem azt, hogy szeresse A gépészt. Mindegyik oldal álláspontját meg lehet érteni: van aki szórakozás közben el akar rugaszkodni a valóságtól, és van aki a megszokott élethelyzetekkel, azok szereplőivel akar találkozni televíziózás közben. Van aki alternatív válaszokat keres hétköznapi problémáira és van, aki csak háttérzajnak kapcsolja be…
Amíg a televízió szerepét és feladatát sem lehet egyértelműen meghatározni, addig a programkínálat föltötti ítélethozatai is csak levegőbe hadonászás. Nevelés, tájékoztatás vagy szórakoztatás? Kereskedelmi vagy közszolgálati? Film, kvíz, talkshow vagy reality? Milyen társadalmi csoport igényeinek akarunk megfelelni, és mi az egészséges arány? Megannyi kérdés, melyekre nem létezik helyes válasz. Megoldás sem igazából. Hacsak…

Véleményem szerint az egyik leginkább életképes megoldás erre a problémára a műsorszórás abszolút tematizálása lenne. Maga a tematizálás nem új keletű, hisz’ évtizedekkel ezelőtt elkezdődött és máig tart (vö. HBO, Hír Tv, NG, Viasat History…), „last man standing” irányú térhódítására azonban eleddig hiába vártunk: a tradicionális csatornák mellett, nem pedig helyett láttak napvilágot. Amit mi egységesen kritizálunk, az általában az a 4-5 vezető országos csatorna, melyeket sajátunknak érzünk, s valamikor a Duna jegén közfelkiáltással választottunk „a televíziózás apostolainak”. Ehhez ragaszkodunk, ehhez szoktunk, ezt kell (dehogy kell!) néznünk. Ahelyett hogy a jelenlegi formájukban eltüntetnénk őket, az alábbi utóélettel számolva:
A homogén műsorokat egy tematikus csatornára terelni, egészen addig, míg minden a "helyére nem kerül". Showcsatorna, főzőcsatorna, filmcsatorna, sportcsatorna, hírcsatorna, mesecsatorna. Ezek nagy része már meg is valósult, a Comedy Centraltól kezdve a Paprika Tv-n át egészen a Nickelodeon-ig. Eltűnnének azok a csatornák, melyek ’polifón’ programot szolgáltatnak, így velük együtt a támadási felületünk is szép lassacskán köddé válna. Mert mit is kritizálunk tulajdonképpen? Azt, hogy főműsoridőben valóságshow-t nézetnének velünk, miközben mi egy jó filmre vágyunk? Megoldva. Azt, hogy azonos műfajú alkotások között is minőségi eltérések mutatkoznak? Megoldhatatlan. "Kinek mi a szar"-problematikája...   

Hogy mi is ennek a rendszernek a hibája? Kétség kívül a média "alltime-csótánya", a reklámok. Hogy mi ennek a rendszernek a kulcsa? Polley és Adler 1956-ban szabadalmaztatott közös találmánya. A távirányító.