„Adjatok egy esélyt” – szólított fel Dél-Afrika az idei világbajnokság előtt, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy a fekete kontinens közvetlen üzenete mögött a nemzetközi futballszövetség (FIFA) indirekt üzenete húzódik meg. Az elmúlt években ugyanis egymást érték a képtelenebbnél képtelenebb momentumok a pályán, s azon kívül egyaránt – a szurkolók agysava pedig csak nőttön-nőtt.. A sportág fundamentalista irányítói körülbelül eddig a pontig lobogtathatták büszkén zászlajukon „a futball azért szép, mert a szabályok változatlanok” ósdi csuklódumáját. Minekután a játékvezetői szakma záptojásai is övreböi ihletettséggel végezték feladatukat a futball négyévenkénti szent ünnepén, tán ideje volna kimosni azt a kifingott alsóneműt, amit hosszú dekádok óta képtelenek levetni magukról. Minden tiszteletem azoké, akik utolsó vérükig kitartanak idén is – számomra véget ért a 2010-es dél-afrikai világbaromság világbajnokság.

Megszámlálhatatlan benézett leshelyzetet követően a Mexikó-Argentína nyolcaddöntő 27. perce hozta el azt a futballtörténeti kuriózumot, melynek során a játékvezetői hármas azonnal szembesülhetett a perdöntő bizonyítékkal: óriásit tévedtek. Természetesen nem maga a les ténye volt vérlázító, hanem mindaz, ami utána következett. Ayroldi asszisztens zavart pislogásánál csak Rosetti „i-can-handle-it” tüsténkedése volt tragikomikusabb, s mialatt a nagykivetítőn a szituáció visszajátszása folyt, Sepp Blatter leginkább úgy érezhette magát, mint az az önszükségét végző mindenórás kamasz, akire épp nagyszülei nyitják rá az ajtót. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a találat érvénytelen. Ő is tudta. Az olasz játékvezető –kis túlzással - egyetlen döntésre volt a megdicsőüléstől és a közutálattól egyaránt:
1.) Ha megadja a gólt, akkor a Fifa pragmatikus idiotizmusa szerint jár el -- fair play(!) + respect the game(!!), mi? -- és végképp bebizonyítja, hogy a mindenáron szabályokhoz dörgölőzés néha elképesztő lámaságokat szül.
2.) Ha (dresszét a földhöz vágva rohan az első vuvuzelálért, hogy ork csatakiáltásokkal asszisztense farhajlatnyílásába helyezve) megadja a találatot, saját nemzetközi pályafutását annulálja, ám a józanész nevében röhöghet kenyéradóján, miközben több millió mexikói illetve semleges drukker jóérzését harcolja ki, egyszersmind ő maga válik zászlócipelőjévé annak az evidenciának, hogy ezt így tovább művelni értelmetlen.

Rosetti végül úgy döntött, ahogy. Csakúgy, mint Koman Coulibaly az amerikaiak fantomlesgóljával kapcsolatban, és csakúgy, mint Stephane Lannoy Kaká „mészárlását” követően a piros lappal. Nem utolsó sorban Jorge Larrionda Frank Lampard lövését követően. Az tiszta sor: ha az angol – internacionalelf mérkőzést egy zöld hályoggal súlyosbított tanzániai gibbonmajom vezeti a 76/D szektorból, az ominózus lövést követően még ő is hezitálás nélkül mutat a kezdőkör felé. Függetlenül attól, hogy Anglia az egész világbajnokságon egy percig sem érdemelte ki, hogy a következő körbe jusson, illett volna megadni az esélyt, hogy szabályos körülmények között, nagy küzdelemben essen ki a tornáról a – hatalmas meglepetésemre nem sudribunkó játékot produkáló – legnagyobb rivális ellenében. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy 2-2-nél óriási lélektani előnyben a szigetországiak, és még kitámadniuk sem kellett volna, amiből végül a gólokat kapták sorjában, s ahogy Mexikó sem zuhant volna meg ennyire egy egész félidőre - lásd Osorio bájos ibolyázását a második gól előtt.

Mindez csak egy apró szelete volt annak a világbajnokságnak, amelynek csoportkörét szabályszerűen túl kellett élni (még ha volt is örömünk a franciák és olaszok dupla-cukaharájában), s amelynek szurkolási koreográfiája kimerül egy megpiszkált méhkas reprodukálásában. A vb hivatalos labdáját annyian szidták már, hogy ehelyütt eltekintenénk tőle: úgysem a szurkolók szenvednek vele, hagyjuk meg a játékosoknak ezt. Ami miatt érdemes volt egészen idáig nyomon követni a dél-afrikai eseményeket, az egyrészről a brazilok (számomra) pozitív csalódást keltő játéka. Azt eddig is tudtuk, hogy rekordbajnokok forrásai kiapadhatatlanok, ám lassan az is kijelenthető, hogy bármelyik ország brazil kivándorlóiból összeállítható egy olyan celecao, amely hanyag csípőmozdulatokkal táncol be a legjobb nyolc, négy, majd kettő közé, hogy végül…

A torna legnagyobb kalapemelését mégis Észak-Korea érdemli. Közel sem az országról keringő melodramatikus történetei, sokkal inkább a játékstílusuk miatt, amely hűen idézi egy letűnt kor futballfilozófiáját: 99%-ban szerényen, tisztán, szervezetten, vergődő büdösbogár-effektustól (avagy szánalmas színészkedésektől) mentesen játszottak, néha szemre is tetszetősen, miközben az észak-koreai fal (5 védő) megléte mellett sem az volt a céljuk, hogy minél kevesebb góllal ússzák meg találkozóikat.

Ez így önmagában mégis kevés, mert eltörpül amellett a temérdek igazságtalan, érthetetlen és zavaró momentum mellett, amely a 19. világbajnokságot övezi. Dél-Afrika: én kiszálltam.