Nagyon furcsa, hasogató érzés. Nem is tudom, van-e még jogom újra felbukkanni itt, ennyi idő elteltével. Olyan, mint ha egy szellemvárosra bukkanna az ember, annyi különbséggel, hogy ezt a lepusztult romvárost ő maga teremtette.  Elönti egy kis melankóliával kevert szégyenérzet. Időközben teltek az évek, és egyre gyávább volt ide visszasettenkedni. Bozótvágót ragadni. Vagy legalább virágot hozni. Nem akarta látni a mindent elborító gazt, a törött ablakokat, a kidőlt támfalat. Ez okozza ezt a különös érzést. Vegyül bele némi nosztalgia is, de ez ennél komplexebb és intenzívebb. Persze, mindig az, ha az ember rábukkan a múltjai rozsdásodó kis alkatrészeire. Még inkább az, ha azok szemrevételezése alapján az aktuális produktumra rá sem ismer belőle. Nem kompatibilisek, nem áll össze, hogy állt ez össze.

Persze hogy. Magától értetődően. Ha betévedek valamely régi barlangomba, természetesen elolvasom, hogy miket, és miként írtam anno. Sugárzik belőle a figyelemre és elismerésre áhítozó,  két szóban három képzavart is felhalmozó, a margón túlról ordibáló, kivagyi stíl-zsonglőr. Hasonlatartista. Nem különösebben pirulok el miatta most, hisz' ez az élet rendje: szárnycsapások által tanulunk meg szállni - habár szárnyalni már kevesek kiváltsága. Becsapós dolog ez. Mármint az önreflexió. Amikor elhitetjük magunkkal, hogy most már aztán tényleg, kristálytisztán látjuk és értjük jelenkori személyiségünket. Le tudjuk stemplizni a korábbi frissítéseinket, a kívülálló kritikus, urambocsá pszichológus szerepében. Hogy évről évre egyre jobban és pontosabban le tudjuk zsűrizni önmagunkat, csak mert esetleg bölcsebbek vagy érettebbek lettünk. Miközben a "betekintési szög" egy fikarcnyit sem változik. Aztán pár év múlva megint azt írni az elévült bizonyítványba, hogy oh, milyen szárnyaszegett...

Ami engem illet? Küzdök tovább a démonaimmal, mint mindig. Próbálom kitalálni, hogy mire vagyok jó. Azt hiszem, van nekem egy nagyon mélyről és ifjúkori eseményekből táplálkozó, agresszív defekcióm. Amely emelt magának egy impozáns oltárt, pöttöm agyam hátsó kis traktusában, hogy teljesen kiszámíthatatlan időpontokban (de kimaradások nélkül) megtartja istentiszteleteit. Ez pedig a tehetségtelenségtől való félelem. De nem úgy, hogy egyvalamiben. Hanem hogy mindenben. Ez valahol ott kezdődött, hogy én voltam az osztály "sutája", amit később megpróbáltam iszonyatos (ú.m: erőltetett tempójú) karcsapásokkal kompenzálni. Igen ám, de mire valamelyest behoztam szellemi lemaradásom, s végre 'oszlopba tagozódtam', addigra serdülőkorba cseperedett következő ellenségem is: a középszerűség. Mire elértünk a főiskolai pozitív visszacsatolásokhoz, az agyam már nem akarta befogadni a konstruktív, sokszor szakíróktól címzett dicséreteket. Nem értettem egyet. Addigra sokkal olvasottabb voltam, egy hírjunkie, egy publicisztika-drogos, és olyan zseniális újságírókat állítottam fel saját mércémnek, aki én soha nem leszek. Innentől pedig többször csapkodtam az Esc-et egy-egy elkészült írásom után, mint bolond gyerek tavasszal a legyeket. Szép lassan elnémultam, minden platformon. Nem az írás, nem a késztetés maradt abba, csak a publikálás gomb került egyre elérhetetlenebb távolságba. Megint mise van...

Közel 6 éve, hogy ezt a kis szellemi borospincéket átadtuk az enyészetnek. Nem csesztük rá az csapóajtót, egyszerűen csak itt hagytuk búcsú nélkül elrohadni. Most csak koszorúzni jöttem, szólni néhány szót. Megígérni, hogy többször járok majd ki. Mondjuk, az évente egyszer nem tűnik túlzott vállalásnak. Aztán elmotyogok valamit, majd tipegek kicsit. Hogy később ezen nyomok által idézzem fel egy-egy korszakom. És mert csak. Hisz' sosem volt más célja ennek az eldugott zugblognak. Lábnyomom most itt hagyom.

Az utóbbi időben számos olyan sorozatba sikerült belefutnom, amik eltérnek az tengerentúlon gyártott társaikról. Eltérnek terjedelmükben, a történet cselekménye több szálon folyik és a karakterek is jóval összetettebbek, mint amihez az átlagnéző egyes amerikai sorozatokban hozzászokhatott. Meglepetésemre ezen sorozatok közül egyet-kettőt a közszolgálati tv is leadott, bár korántsem a főműsoridőben, hanem lehetetlen időpontban. A skandináv sorozatok képi világa és hangulata mindig is kedves volt számomra, így nem meglepő módon a sorozat amiről most szó lesz egy svéd minta, svéd író (Henning Mankell) könyvei alapján készült, a BBC adaptációjában. A Wallandert, mely egyben sorozat nevét és főhős vezetéknevét is takarja bátran tudom ajánlani mindazoknak, akiknek van türelmük a másfél órás epizódok végignézéséhez. Mai napig bezárólag 9 epizód (3 évad) készült el, a negyedik, egyben záró évad 2013-ra várható. Történetünk főszereplője a svéd rendőrség tagja, akinek a hétköznapok és nyomozások okozta lelki megpróbáltatásain túl a magánélete is meglehetősen bonyolult. Wallander karaktere összetett: első ránézésre egy szürke eminenciás, aki saját életét is unja, egy múltjába ragadt ember benyomását kelti aki tehetetlennek tűnik, nem tud túllépni a múlton, nem is biztos, hogy akar. Felesége elhagyta, lányával a viszonya bensőséges, azonban a későbbiekből kiderül, hogy ez nem volt mindig így. Apja egy festő, akivel sohasem értették meg egymást: annak ellenére, hogy a művész apa szigorú és önérzetes, Wallander úgy tűnik soha nem tudott felnőni az általa támasztott elvárásokhoz. A főszereplő vergődésének egy érdekes pontja volt, mikor a továbblépni, emberi kapcsolatot kiépíteni képtelen karakter ráébred, hogy "meg tudja emberelni magát" és képes magánemberként is nyitni. A Wallandert jellemző melankóliával érdekes párhuzamban áll az, hogy mennyire felkavarja, megérinti és elborzasztja őt a gyakran különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekménye sora. A nyomozások lefolyása meglehetősen lassú, a színészi játék jobban érvényesül. Mindehhez nagyban hozzájárul a párbeszéd, interakciók sokaságát felváltó természeti képek és változatos helyszínek tömkelege (móló, tengerpart, erdő) melyek megtörik az irodai jelenetek esetleges monotonságát és nagyban erősítik a skandináv hangulatot. Ezen felül ami azonnal feltűnik a nézőnek a harsány színek elmaradás, egyfajta fakó, kopottas, szürke világ tárul elénk. A sorozat zsenialitása egyértelműen a főszereplőt alakító Kenneth Branagh színészi játékában áll, aki alakításáért többek között BAFTA díjat is nyert. Egy szó mint, száz, ha mást nem, egy esélyt adjatok neki!     

Egy kellemetlen incidens pont eggyel több az ideálisnál - szivárogtak ki kormánypárti hangok a Műszaki Egyetemen történt vízipisztoly-ügyet követően. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a 2010-es forradalmi őrségváltás óta tyúkszaros életünk minden apró szegmenségben ott találjuk a kormány preventív jószándékát, segítő jobbkezét. Korszakváltó felismerés volt, hogy elharapódzó kispolgári önrendelkezésünket - kisszerű mivoltunkból fakadóan - nem tudjuk megfelelően saját javunkra fordítani. Ilyeténképpen nem túlzás minden felbukkanó probléma esetén - legyen az bagatell, vagy össztársadalmi horderejű - az állam jószándékú beavatkozása, a hétköznapi gondok törvényi szinten kezelése. Hovatovább nem elfelejtendő az új alkotmány flexibilitási képessége, mint utolsó védvonalunk a bajban.

Mindezek után nem meglepő, hogy a következő ülésszakban már felmerülhet a vízifegyverek szabályzásának ügye, tudniillik minden (terror)akciót reakció követ. Az incidens első számú következménye de jure a fegyvertartási engedély kiterjesztése lehet - a H2O-működtetésű lőfegyverekre. Habár a sportlövőkhöz hasonlóan az engedély megszerzését fizikai és pszichikai alkalmassághoz kötnék, a majdani előterjesztők az igazságosság elvét szem előtt tartva 10-12 kor- és társadalmi csoport elkülönítését tartják kívánatosnak - a vizsgakövetelmények ehhez igazodnának. Természetes, hogy id. Sztankó Ferenc, beszámíthatóságát illetően IV-es kategóriába (poszttraumás szoci) besorolt egykori vályogvető, és Tromfai Richárd alkalmazott gatyaszaggató óvodás büntetőjogi felelőssége más megítélés alá kerül.

kép forrása: http://www.bmeme.hu/

Mindazonáltal a lőfegyverek birtokosainak szakértő kategorizálása csupán egy szempont a sok közül. Köztudomású, hogy a vízipisztoly és vízipuska mellett a házilag könnyen előállítható vízibomba legalább olyan veszélyes, mint társai - így veszélyességük alapján szintén besorolandóak. Tartályos, utántöltős, félautomata, finggal dúsított magasnyomású; mind-mind beláthatatlan károkat képes okozni szakavatatlan kezekben, ennek megfelelően kerülnek majd megállapításra az engedélyre jogosultak alsó korhatárai. Egyes részleteket illetően nagy viták várhatóak, azonban a likvid lőszerekkel kapcsolatos álláspont a kormány részéről egységesnek mutatkozik. A megbetegedésre extra mód' hajlamos félázsiai magyar nép érdekeit az kívánja, hogy a fegyverekbe való víz só- és klórkoncentrátuma semmiképp ne haladja meg az egészséges határértéket, továbbá pH-értéke is az előírtaknak megfelelő legyen. Mivel mindezek helyszíni vizsgálata rendkívül költségigényes, a fegyverek várhatóan csak desztillált vízzel lesznek működtethetőek, az illegális csapvízhasználat pedig első körben szabálysértési eljárást vonna maga után. A célba vehető testrészek listája is igencsak rövidnek mutatkozhat (egyelőre csupán a mellkas kapott zöld jelzést), míg tiltóoldalon a szem(ki)lövésért a tervek szerint akár tényleges életfogytiglan is kapható. 

Amennyiben a kormány továbbra is a racionalitás mezsgyéjén halad tovább, kijelenthető, hogy a fentebbi pontok nagy része (ha formailag nem is, de tartalmilag) megvalósul. Nem jelenthetjük ki, hogy betartása könnyű sétagaloppnak ígérkezik, ahogy az is könnyen megjósolható, hogy lesznek liberális, "csakazértis" szabálysértők. Annyi azonban bizonyos, hogy a szabályozás kérdését nem söpörhetik félre, a jogszabályalkotás/módosítás szükségességét nem intézhetik el egy kézlegyintéssel.

Ez már nem az a kurzus, nem az a kor...

Az élet számos területén találkozunk arcátlansággal és arctalansággal is, azonban a mai bejegyzés témája teljes mértékben elüt ettől, egy régi restanciámat igyekszem pótolni. A háttéremberek, a szürke eminenciások azok, akiknek az emberek nem sok jelentőséget tulajdonít az utca embere, ugyanakkor a szélesebb látókörű emberek tudják, hogy a háttérben munkálkodó "szorgos hangyák" végzik a munka dandárját szerepük megkerülhetetlen és nélkülük nem állna össze szerves egésszé a produktum. Ennyi általános közhely és felvezet és után jogosan kérdezhetnétek, hogy mi a fészkes fenéről hadoválok itt, pedig a válasz a kérdésben adva van. Ha nem is látunk valakit legjobb esetben a maradék érzékszerveinkre hagyatkozva (szűkítsük a kört a fülre) halljuk. 

Hosszabb kihagyás után ismételten nekigyürkőzöm és egy Sombersby társaságában billenytűzetet ragadok, még ha nem is heti rendszerességgel, igyekszem folytatni zenei sorozatomat. A nyári uborkaszezonban kijött pár általam régóta várt együttes (Gargabe, Bloc Party, Smashing Pumpkins) új albummal, legnagyobb örömre. Zeneileg volt pár érdekes új megjelenés, Frank Ocean új albumát még nem volt időm végighallgatni, nem tudom ki, hogy van vele de számomra az Olimpia hivatalos száma (Muse - Survival) egy katasztrófa volt, pedig az a zenekar nagy kedvencem. Ami kimondottan tetszett az a minnesotai Poliça, az együttes jellegzetessége, hogy autotune-t használnak igen erőteljesen, de számomra valahogy nem hat annyira mesterségesen, mint anno minden jött-ment slágergyárosnál. A listámon több szám is egy régi klasszikus feldolgozása érdemes meghallgatni az eredeti verziókat is (pl.:Minnie Ripperton - Inside My Love). Elismerem felpuhultam az elmúlt években és elmentem az indie irányába (is) de a gitárzene iránti rajongásom a régi, ezt látni fogjátok a listámból is:

Kétoldali agyérgörcsöm és baloldali heresérvem van már attól, ami manapság a magyar közéletben zajlik. Tudniillik a kormányhoz (nem annyira bevallottan, ám annál köztudottabban) közeli, magát ízig-vérig magyarnak valló csoportok máson sem rugóznak, mint azon, hogy éppen a múlt melyik kétes, esetenként vállalhatatlan szereplőjét rehabilitálják. Rehabilitálási és szoborállítási láz van kérem, hiszen nincs jobb dolga a derék magyar polgárnak, mint századok záporesőinek illatától megrészegülten azon morfondírozni: kit ítélt meg/el helytelenül az utókor, és kiről nem derült még ki valami gazemberség.

Pillanatnyilag terítéken: Prohászka. Wass, Nyíró, Horthy. Felkészül: Szálasi. Mérhetetlenül szánalmas és gyomorforgató, ahogy a jelenkor (és annak szereplői) bánnak a múlttal. Boncasztalon darabjaira szedve, az információkat ügyesen úgy porciózva, hogy minimum megkérdőjelezhető, vagy teljesen elbizonytalanító legyen az, amit eddig történelmi tényként ismertünk. Lassan nem marad olyan történelmi esemény vagy személy, melynek lény(eg)ét ne próbálták volna cáfolni, újramagyarázni. Szegény Shakespeare. Néhány éve volt "szerencsém" megtekinteni egy dokumentumfilmet, ahol - magukat nagyon eszesnek gondoló fiatal oknyomozók - a holokausztot már-már úgy szolgálták fel nekünk, mint egy félreértett globális wellness-programot - épp' csak a vidám sorversenyekről, és gőzölgő lángos mellett verselő zsidó emberek kedélyes koraestéiről nem sikerült bizonyítékokkal szolgálni. Milyen furcsa, pár százezren azért másképp emlékeznek, mégis: ha sokáig kiabálsz hangosan, még az is lehet, hogy végül neked hisznek majd.

Nem tudom elképzelni, hogy létezik még egy olyan cinikus szemétdomb, amely ilyen mértékben retteg saját múltjának feltárásától, bűnöseinek végérvényes felelősségre vonásától, kristálytiszta tények napvilágra hozatalától. Ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy bármely más ország ilyen gyalázatosan bánna annak kárvallottjaival - esetenként sültbolondoknak beállítva azokat. "Vannak, akik szerint"... vicces dolog a Radnóti színházban Nyírő József-estet tartani, akiről e pillanatban elég annyit lejegyezni, hogy félremagyarázhatatlanul náci volt. Aztán vannak, akik szerint épp most van itt az ideje dicső nagybányai Horthynak szobrot állítani. Mint ha nem lenne elég tömény a mindennapos gyűlöletkeltés, zsidózás, kommunistázás, hazaárulózás, egymás megbélyegzése, feltétlenül szükség van még egy kis provokációra is.

Sebaj honfitársak, így tovább! Nincs is másra gondunk.

A minap „kellemesen” telt, hála a MÁV-nak kétszer is sikerült egy kövér 40 percet elidőznöm a kelenföldi illetve a tatai állomáson. Ilyen apróságokon az ember már fel sem húzza magát, volt nálam könyv, kellemesen elvoltam. Mikor hazafele jöttem volna egy idős hölgy ténfergett kissé tanácstalanul. Megkérdeztem segíthetek-e. A néni megkérdezte mikor és hányadik vágányról megy a vonata, Győrszentivánra menne ugyanis. Láttam fizikailag sincs a toppon, amellett, hogy igyekeztem megnyugtatni (késések voltak gázolás miatt) felajánlottam, hogy segítek cipekedni és kezdetét vette a csevej. Végtelenül érdekes volt, hogy folyamatosan elnézést kért, hogy a segítségemre szorul, én igyekeztem biztosítani arról, hogy ez természetes. Pedig, mindannyian tudjuk, sajnos nem az. Nem leszek álszent, nem mindig vagyok grál lovag, bizony szégyellem magam, de Pesten néha én is megfeledkezem magamról. Valahogy az az érzésem néha, hogy Pesten az idősek rá is játszanak a dologra. A kort sokan sokféleképp használják. Egyesek kibúvónak, mások önigazolásra, Magyarországon kevesen maradnak testileg-lelkileg egészségesek nyugdíjas éveikre. A nénivel folytatott beszélgetésem alatt végig az volt az érzésem, hogy szégyelli, hogy nem tudott „tisztességgel, méltósággal megöregedni” és kiszolgáltatott helyzetbe került, rozoga fizikai állapotát és önmagát már tehernek állította be. Számomra félelmetes belegondolni abba, milyen lehet ennyire kiszolgáltatottnak lenni, amikor mások segítségére szorul az ember saját fizikai korlátai miatt. Végül feltettem magamnak a kérdést, vajon ha segítségre szorulnék ki az, akihez bizalommal fordulhatnék és merném is felhívni tudván, hogy nem terhes számára a dolog és önzetlen a támogatása.   

Végül arra jutottam, hogy a magyar társadalom egyik nagy hiányossága és egyben a nyugati világ értékrendjének egyik sarokköve, az egymás iránti érzékenységünk és a másikra irányított figyelem rohamos csökkenése. Az énközpontú felfogás korlátozza a szociális érzékenységünket. Amennyiben az ember rájön, hogy nem ő a világ közepe és nyitott szemmel jár, pár jó szó és egy kis figyelmesség másnak nagy örömet okozhat.

Tisztán emlékszem, mikor gimnáziumi éveim során először lázadtam a többség mentalitása ellen. Nemigen szoktam erről anekdotázni, dicsekedni vele, talán egy-két ismerősnek  részegen ha elmeséltem...most mégsem tudom magamban tartani. Egy jelentéktelen biológia dolgozatról van szó, amire nem készültem - ahogy az osztály nagy része sem tette egész évben, cserébe agyonpuskázták magukat a számonkéréseken. Jómagam ritkán voltam kapható a csalásra, s főleg olyan tanárokkal szemben nem engedtem meg magamnak, akiket tiszteltem/szerettem. Ő is ide tartozott.

Tehát a kérdéses dolgozat megírása során felírtam a nevemet, s csupán két dolgot rögzítettem alá; egy bocsánatkérést a felkészületlenségem miatt, és egy "inkább vállalom a jegyet, mintsem azt csináljam, amit a többiek" megjegyzést. Ez utóbbi talán nem volt túl elegáns - osztálytársaimra nézve . Eztán majd' 40 percig figyeltem felváltva az osztályt és a tanárnőt. Egyperces novelláért könyörgő tragikomikus helyzetkép volt, ahogy mindenki próbálta fenntartani a látszatot; társaim, mint akik saját kútfőből dolgoznak, és a tanár, mint aki semmit nem vesz észre az egészből. Túlságosan rendes volt, nem akart belőle ügyet csinálni... A történet pozitív hőse lehettem volna - ha következő héten megkapom az egyesem. Nem kaptam. Óra végén magához hívott, és - pozitív értelmében - teljesen elképedve nyugtázta szokatlan kis kirohanásomat. Már-már megtisztelve éreztem magam, épphogy nem dicsért meg, holott nem volt ebben semmi magasztos. Voltaképp' csak a "felnőttlétbe" akartam belekóstolni egy pillanatra; viselni a következményeket, csalás és magyarázkodás nélkül nem megúszni valamit.

A főiskolának is nagy lendülettel kezdtem neki. Minden egyes megtanult mondatra úgy tekintettem, mint szellemi fejlődésem következő lépcsőfokára. A sport által belém nevelt hozzáállással közelítettem meg a tárgyakat; le akartam győzni őket, mind egy szálig. Első vizsgámra - ennek megfelelően - nem csupán az órai jegyzeteket és a feltöltött bónusz-olvasmányokat rágtam át, hanem - bármilyen elképzelhetetlen is volt előtte - a bő 600 oldalas tankönyvet is megemésztettem. Csont nélkül megbuktam. Csak ültem a teremben, néztem a sehonnan sem ismerős definíciókat, és rohadtul becsapva éreztem magam.  Az utánunk következő vizsgacsoportnak elpanaszoltuk, hogy milyen kérdések voltak, ők a folyosói gépeken kikutatták, majd bementek... és ugyanazt írták. Többségük átment. Pár szemeszterrel később megesett az, amit csak urbán legendaként dokumentáltam el magamban addig. Naiv idealista személyiségem nem engedte elfogadni azt a tényt, hogy két teljesen megegyező dolgozatra olykor két különböző jegy kerül. Álltunk a folyosón, én büszke voltam arra, hogy készültem, ő büszke volt arra, hogy nem. A-D-B-C-D-B, végül két kifejtős, én lesúgtam, ő megköszönte. A rosszabb jegyet természetesen én kaptam.

Lassan negyedik szemesztere, hogy nem adtam le a szakdolgozatom - kisebb részt rohanó és dolgozó életvitelemből fakadóan, nagyobb részt annak a demoralizáló ténynek köszönhetően, hogy tanulni és megdolgozni valamiért manapság semmit nem jelent. S ahogy az érettséginek is földöntúli rangot tulajdonítottam anno, úgy a szakdolgozatomat is valami' tökéletes kreálmányként szeretném kiadni a kezeim közül. Mert hiszem, hogy ez valahol még erény. Majd körbenézek és rájövök, hogy...

Ideje lenne felnőni.

... avagy a Schmitt-ügyről először és utoljára.

Végre egy emberként lélegezhet fel az ország, mert hát valljuk be, a kucsmánk teli volt már ezzel az egész Schmitt-üggyel. Kis lépés nekünk, nagy (le)lépés Palinak, de amit a leginkább érdemes kihangsúlyoznunk: hatalmas lépés ez a hazai médiának. Nem elvitatva az ügy közvetlen tűzvonalában tevékenykedőinek szerepét, a Schmitt Pál lemondásáig vezető út alapköveit leginkább a sajtó, s elsősorban az online világ civil publicistái, olvasói és humoros kreatívjai fektették a helyükre. Túlzás volna? Elmondom, mire is gondolok tulajdonképpen.

Valljuk be, az elmúlt évek során ennél százszorta komolyabb ügyek vesztek a feledés homályába, vagy váltak az egyre többeket sújtó apátia martalékává. Az utóbbi két évben mindent meg lehetett csinálni velünk, de tényleg bármit. Jogos hát a kérdés: miért pont a Schmitt-ügynek sikerült fordulópontot és végkifejletet hoznia? Majdnem biztos vagyok benne, hogy a Fidesz saját magát romba döntő, két éves aknamunkája nélkül ez a történet nem tartana itt - pár hét alatt ezen is túlestünk volna, akárcsak az eddigi arcátlanságokon. A túlfeszített húr egyszer el kellett szakadjon: az elégedetlenkedő és csalódott tömeg pont egy olyan kézzelfogható, könnyen megérhető és kristálytiszta ügyre várt, mint ez. Megannyi átláthatatlan és távolinak tetsző politikai ügyeskedés után végre magabiztosan készülhettünk a tetőpontra, mikor is elhangzik:  "Vádlott, kérem álljon fel!"

Kép innen.

Ezen a ponton lép be a történet másik "szereplője". Jár a vastaps a baloldali, továbbá az inkább ellenzéki, mint kormánypárti "középutas" újságíróknak és bloggereknek, hogy a sztorit felgöngyölítették, felszínen tartották, majd elviselhetetlen méretűre duzzasztották. Ekkor vált egyértelművé, hogy a kormány nem intézheti el egy kézlegyintéssel a dolgot. Nem léphet át rajta nagyvonalúan. Rég nem látott össztűz alá került a köztársasági elnök (és ezzel együtt a Fidesz) - a HVG tovább nyomozott, a kreatívok humoros képeket gyártottak, a publicisták ontották magukból a lesújtó véleményeket, az index össznépi játékot indított az elsunnyogott források felkutatására. Tapintható volt, hogy Pali reputációja és méltósága a kormányzó pártéval kézenfogva szalad lefelé a lejtőn. Nem volt mese, lépni kellett.

Szó se róla, a Fidesz mindent megpróbált. Egészen biztosan nyomást gyakoroltak a (ki)vizsgálóbizottságra, hadba szólították a (később 180 fokos fordulatot produkáló) jobboldali sajtót, rádióban és TV-ben próbálták mosdatni az elnököt, védeni a védhetetlent. Az esendő ember szerepében előbb Schmitt Pál, majd a tisztességében megsértett öregúr szerepében - Schmitt Pál. Mostanra tudjuk: mindegyik kísérletük csak tovább rontott a helyzeten - mert lehetünk bár akolba terelt birkák, hülyék azért nem vagyunk. A kormány a messzemenőkig lebecsülte azt, amire nincs befolyása: a szabad véleménynyilvánítás új színterét, az internet résztvevőit és szerepét.

Idővel az egész történet mérhetetlenül kínossá vált. A figyelem se lankadt, a nyomás sem akart szűnni. A menekülőutakat viszont - addigra már - saját maguk torlaszolták el. Egészen furcsa lehetett számukra, hogy nem csupán féltucat kopaszodó ballib tollnok lamentálgat a hétfői Újságíró klubban, hanem a fél ország aktívan véleményt nyilvánít. Ekkor már a jobboldali sajtó is világosan üzente gazdájának: ideje elhatárolódni és kilökni maguk közül a férges almát.

Pár héttel ezelőtt még úgy véltem: Schmitt lemondásával csak elismerné a csalás tényét - miközben a védelem végig az ártatlanságára épült - így ennek esélye elenyésző. Jött még egy rövidke holtpont, mikor jó szokásaikhoz görcsösen ragaszkodva az illetékesek nem mertek/akartak állást foglalni, csak tologatták a döntés felelősségét. Nagyon ritkán tudunk ezen úgy átlendülni, hogy végül a racionalitás oldalára huppanjunk le. Nem számoltam azonban azzal, hogy a félelemérzetét teljesen hátrahagyó Fidesz olykor - egészen meglepő - képes felébredni, és reálisan felmérni a veszélyhelyzetet... Végül április 2-án Schmitt Pál köztársasági elnököt lemondatták - saját jól felfogott érdekükben, a mi elégedettségünkre is. Jórészt nekünk, civileknek köszönhetően.

Jár a taps mindannyiu(n)knak.

Egy hónapos kihagyás után ismételten jelentkezem. Vizsgaidőszakon túl, szakdolgozat előtt, de töretlenül elszántan keresem-kutatom a számomra új zenéket. Az élve elején meglehetősen kevés az új megjelenés, ennek ellenére találtam egy-két remek számot. Annyit előre elárulok, hogy meglepő módon, a képnek köze van a dobogó első fokán trónoló heti választásomhoz.

Hajdihó! Bejgli után, de még delíriumos szilveszter előtt, idén utoljára jelentkezem a szokásos listámmal. Kicsit lemaradásban vagyok, közéleti bejegyzést is terveztem, ami késik nem múlik. Remélem mindenki kellően lezsibbadt a karácsonyi dallamoktól és hegyezi a fülét, hátha valami izgalmas dallamra lel a listámon. A hét legjobb dalát egy dokumentumfilmnek köszönhetem, amely két jégkorongcsapat útját mutatja be a január 2-ai Winter Classic nevű szabadtéri hokimérkőzésig. Ezúton köszönet az HBO-nak a remek sorozatért és a még jobb riffekért. ;)

Faszán indult az első "szabad" hetem, munka helyett csuhajja 6:27-es vonat és vizsgázás. Ezt még megfejelték egyéb "remek" hírek, ezek után remélem az egész hetet nem kell zárójelbe tennem. Zenei fronton sajnos pangás van ilyenkor, azonban ez természetesen nem okozhat problémát. Az elmúlt héten is számos remek zenét fedeztem fel, volt mint bepótolnom. Jogos lenne a felvetés, hogy karácsony közeledtével ennek megfelelő playlistet állítsak össze, de erre nem visz rá a lélek.

Egy huszárvágással el is érkeztünk az immár negyedik részéhez a sorozatomnak. Az előző bejegyzéstől eltérően a megszokott vegyes listát találjátok a tovább mögött.

Kicsit csúszásban vagyok, de hopp varázsütésre szállítom is a zenei válogatásomat.Kissé rendhagyó módon most tematikus lesz az tízes listám, két fogalom, a symphony and symphaty, azaz a szimfónia és szimpátia adta az ötletet. 

Rendkívüli héten vagyunk túl, a pannon puma továbbra is hasít, igaz a jó öreg Dzsordzsinak szólhatna már valaki, hogy húzzon a vérbe, vagy nekem az is megteszi ha ott marad Bécsben, ott pörgesse csak fel a gazdaságot, ha már vásárolgatni ott a sikk. De lépjünk is a túl mindennapi politikai trágyán ami ömlik ránk.Szeretnék a videók után gusztusosan egy linket is beékelni ide, de egyszerűen lusta és lássuk be balfasz is vagyok ehhez. Ha ezen a népes közönség túl tudja tenni magát (ami egyenlő a 0-val) akkor a tovább után fény derül az eheti Top10-es listámra.

Ettől a héttől kezdve heti rendszerességgel megosztom Veletek az aktuális zenei tízes listám. A számok kiválasztásánál törekszem széles körből meríteni és sok stílust érinteni ,és nem csak a közelmúlt dallamait figyelembe venni. Előrebocsátom, az összeállításom minden logikát és tematikát nélkülöz  Azzal a nem titkolt céllal teszem mindezt, hogy új, és talán eddig ismeretlen számokat ismertessek meg Veletek. Ezen felül minden héten kinevezek önkényesen egy albumot, a hét lemezének. Kivontam a kardom, felhúztam a zászló és a jelzőrakétát is fellőttem.:) A TwTT e heti 10-es listája:

Nem az aktuális politikai helyzetre szeretnék reflektálni, ömlik az úgyis magától az éterbe eleget, „megszínesítve” a magyar hétköznapokat. Ami foglalkoztat immáron egy ideje, annak sajnos van politikai vonatkozása. Jelesül nem másról van szó, mint a helyi (tatai) THAC férfi kézilabdacsapat körüli huzavona. Egy olyan csapat került méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe, politikai és személyes játszmák kereszttüzébe, amely erre nem szolgált rá. A történteket kellő távolságból figyelve, megrökönyödve követtem mi lett ennek a hónapokon át húzódó civakodásnak a vége. A csapat életében számomra már a feljutást követően furcsaságok történtek, mikor az addigi edzőtől számomra ismeretlen okokból megváltak. Megjegyzem, ilyen dolgok előfordulhatnak, ugyanakkor értetlenül állok az olyan szituáció előtt, amikor egy bajnokcsapat edzőjét felállítják, nem kell messzire menni, lásd a székesfehérvári labdarúgókat. Az NB1-es szezon kezdetét vette, s a város vezetősége garanciát vállalt az 50 milliós nevezési díjra. A probléma akkor kezdődött, amikor a kifizetés valahogy annyira nem akaródzott megtörténni és kezdetét vette a csörte a város első embere és THAC elnöke között. A város vezetése, mint legnagyobb támogató maga akarta kijelölni a klub vezetőjét, míg a THAC ezt a szervezet életébe történő beavatkozásnak minősítette és jogilag is kifogásolta, szükségtelennek tartotta közgyűlés összehívását. Az ügy publicitást kapott a megyei napilapban valamint a helyi tévében is kerekasztal beszélgetésre került sor, később az országos sportnapilap is hírt adott az esetről. Az indulatoktól és üzengetésektől sem mentes közjáték végeredménye ismeretes; a THAC elnöke lemondott a férfi kézilabdacsapat megmenekült. Amennyiben a klub elnöke nem mond le a források elapadás miatt a csapat visszaléptetése automatikusan azt jelentette volna, hogy a csapat (ha nem tévedek) 3 osztályt zuhanva a megyei bajnokság szorul vissza, egyúttal megszűnt volna az utánpótlás. Az egész történetben számomra a tragikus az, hogy amikor pózolni és sikerben fürdeni kell, a város vezetése nem szalaszt el egy alkalmat sem, mikor viszont úgy hozza az élet nem képes a kompromisszumra. Félreértés ne essék, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető az is, hogy a lemond(at)ott elnök a jövőben jelenlegi ismereteim szerint a klub kötelékében marad és tisztséget tölt be. Ebben a történetben nincs győztes. Döbbenetes az a stílus és arrogancia, amit megengedett magának a város vezetése, az együttműködés halvány esélyét sem véltem felfedezni, mindkét fújta a magáét, már-már westernszerűen farkasszemet néztek a felek és várták kinek a kezében sül el előbb a fegyver. A fegyver elsült. Kérdés az, hogy a csapatra ez a közjáték milyen hatással volt, mert úgy edzeni és mérkőzésre készülni, hogy a bizonytalanság mindennapos nem lehetett egyszerű. A csapat tartása és küzdeni akarása példaértékű. Talán róluk mások is példát vehetnének…        

Bizony, manapság egyre többször jutnak eszembe David Fincher klasszikusának szentenciái, ami az aktuális kormányzati ámokfutásnak is nagyban köszönhető. Körülbelül eddig a pontig tudtam az új össznemzeti 'seggre magyar!' hozzáállást követni, és mosolyogva tűrni, hogy kollektíve mindenkit semmibe vegyenek, megalázzanak, hülyének nézzenek - mindezt végtelen arroganciával, cinizmussal, már a látszatra sem adva.
Június 16-án, a napi adminisztrátori robotot letudva először vettem részt demonstráción, és mivel úgy hírlik, hogy az első aktus fájdalommal jár, ezért keresve sem találhattam volna lágyabb elsőbálozó rendezvényt magamnak egy békés bohócforradalomnál. Isten látja lelkem, egészen lehiggadtam az évek során (az is lehet, hogy szimplán érzéketlenné váltam),  de valamiből akkor sem engedek: sose szerettem, ha az igazságérzetemen járták a foxtrottot. "Apu ökölbe szorult keze vagyok...".

Előjáték
Az előzményekről illik néhány szót ejteni, még akkor is, ha minimális közéleti tájékozottság mellett ez teljesen nyilvánvaló. A kormány és a rendvédelmi szakszervezetek között (a nyugdíjak ügyében) addig ment a csörte, amíg a Nemzet Felemelkedésének Purhabja, Orbán Viktor  egy felvetésre azt találta mondani: "Ezt majd átadom a bohócügyi államtitkáromnak." Több se kellett, e hét csütörtökre a szakszervezetek vezetői meg is hirdették a bohócforradalmat, hiszen értik ők az efféle tréfát, csak nem szeretik. Egy percig sem hezitáltam a részvételt illetően, így reggel munkába indulás előtt bedobtam a fényképezőgépet a táskámba, felvettem a válogatott mezemet, és biztos ami biztos egy zászlót is  magammal vittem. Habár az ügyben van némi érintettségem, már csak szolidaritásból is mentem volna, mindenképpen - végül úgy alakult, hogy egyedül tettem.

Élőshow
Körülbelül 17 óratájt érkezem, pont akkor, amikor egyenként olvassák fel a képviselők alkotmánymódosításra leadott szavazatait, ami a korkedvezményes nyugdíj "átalakítását" illeti. Igen: hatalmas fújolás, nem: szolid taps, a fideszes neveknél reped  a burkolat, Mesterházyt viszont szeretik... Becslésem szerint ekkor még csak 2-3 ezren lehetünk, az emberek békésen sétálgatak, bratyiznak, fényképezkednek, vagy éppen a környék malátakészletének seggére vernek rá nagy erőkkel. Pár percig még keresem a fonalat, aztán előkapom a kapaszkodóként szolgáló fotoapparátot;lézengő demonstrálóból hirtelen önjelölt tudósítóvá avanzsálok, így feladataimat megtalálva sokkal komfortosabban cikázok a tömegben. A névsorolvasás után felbőgnek a hangfalak, és - hála a jó érzékkel kiválogatott számoknak - rögtön egy olyan telitalálattal indítunk, amelynek folyamán még a "nyuggerbűnözők" is fel-felvisítanak a röhögéstől, hiszen... "Mindenkinek ott volt a nyelve hegyén. Tyler meg én csak kimondtuk."

Közjáték
Mindeközben nekivágok a terep szociografikus feltérképezésének; extrém arcok és vélemények, transzparensek és az elkapott félmondatokból összeállítandó "nagy egész igazság" után kutatva. A végeredmény nagyjából ugyanaz: család, gyerekek, hitel, a biztos nyugdíjra alapozott és előre megtervezett jövő, ami most összedőlni látszik. Persze lehet ágálni a rendvédelmisek kedvezményes nyugdíjazásának  igazságtalansága mellett, de nem  igazán érdemes. Nálam jóval "élesebb tollú" emberek foglalkoztak már a témával, ezért én csak röviden térnék ki erre:

Ki lehet próbálni, nyugodtan lehet ezeket a hivatásokat választani. Persze mindenekelőtt meg lehet felelni a követelményeknek. Pár év múlva el lehet beszélgetni a fantasztikus munkakörülményekről, a fokozott fizikai és/vagy idegi megterhelés áldásos hatásairól, a megbecsülésről, vagy a munkaidő melletti készenléti időről, kifizetetlen túlórákról.  Aztán meg lehet kérdezni a családot, hogy szerintük megéri-e. Végül el lehet morfondírozni ilyen elavult (vagy inkább forgalomból kivont) fogalmakról, mint a méltóság és a büszkeség, de ez már csak színtiszta istenkáromlás. (Mellesleg: ajándékot visszakérni nagyfokú udvariatlanság, garanciát utólag visszavonni hatalmas pofátlanság, törvényesen megszerzett javakat visszamenőleges hatállyal elvenni alkotmányos, illetve alapvető emberi jogokba ütköző cselekedet.)
 
"Apu elcseszett élete vagyok..."

"...Én vagyok Apu abszolút egykedvűsége."

Következő lépésben az urnák elé járulok, és visszamenőleges hatállyal megvonom vérna(v)rancséktól a bizalmat, ami ebben a formában nem igaz, mivel gyarló életem hazafiatlan évei során még soha nem hatalmaztam fel őket semmire... Még kétszer megjárom oda-vissza az Alkotmány utcát, majd azon kapom magam, hogy már két órája szambázom az emberek között. Eközben újabb kiváló időzítéssel - az egyre növekvő tömeg ellenére a hangulat olykor lankadni kezd - bejátsszák Fővezírünk 2007-es Kossuth téri beszédét, így a hangszórókból a demokrácia szentségének viktoriánus ódája visszhangzik, meglehetősen groteszk helyzetet szülve. "Gyere ki a dobozból te geci!" - reagál rá egy kissé bekarmolt állapotú kék sipkás bohóc, de egyébként is egészen mulattató, ahogyan O. Viktor elsőrendű vádlott a múltból ekézi önmagát - csak  akkor még nem tudott róla. Ehelyütt egy hasonló beszédével szolgálnék ugyanazon év márciusából, éreztetvén a közröhej okát:

"Ha a hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletre méltónak is kell lennie. Ám a mai hatalom nemhogy megakadályozná az állam lezüllesztését, de élen jár ebben. Semmibe veszi az évezredes íratlan szabályokat, ezeréves bástyákat támad, a törvények fölé helyezi magát, pártcélokra használja a rendőrséget, zaklatja és provokálja a békés, törvénytisztelő polgárait. Napról napra hordja össze a gyúanyagot és közben a tűzzel játszik. Ma még rejtve van az emberi elme elől, hogy melyik napon ér véget a felelőtlen játszma, de azt minden világos elme látja, hogy a hatalom a végzete felé masírozik..."

Csodaszép öngól lesz még ebből. Közben megnyitják a szónoklatok sorát, bezárják a szavazófülkéket és megkezdődik a játék a számokkal is.  Az Alkotmány utca immáron csurig telt, a rendezők utólag 35 ezer emberről beszélnek, meglátásom szerint a reális szám körülbelül 25 ezer körül lehet, hála az ORFK vérnarancs ízű gerinctelen húzásának, melynek értelmében az összes rendőrt berendelték szolgálatteljesítésre, egészen éjfélig. A szervezők közben a pódiumról két újabb bicskanyitogató részletről tájékoztatnak: az M3-ason buszokkal érkező tüntetők egy részét visszafordították a rendőrök, a kormánybarát Hír TV szerint pedig csak pár százan tüntetnek. (Hazaérkezésem után már több ezerre korrigáltak, de ez még mindig nagyon gyenge...) Üzenem a Gyík TV szervilizmustól megvakult munkatársainak, hogy tömött utca x panoráma + mellékutcák = több lesz az.

Végjáték
Nyolc óra tájékán materiális lehetőségeim végére érek, másnap dolgozom, és még hazaérnem is legalább két óra, úgyhogy nehéz szívvel ugyan, de elindulok a vonatomra. A Kossuth térre kanyarodva azért még egyszer szembesülök abszurd kis magyar valóságunkkal:  kicsi ország, kicsi demokrácia. A mikrobuszokban ugyanis ötösével aszalódnak ugrásra készen a rendőrök, akik közül - feltételezem - sokan  pont ide készültek, csak nem egészen így. „Apu jeges verejtéke vagyok...”

Hogy jobban érzem-e magam? Nem sokkal. Hogy megérte-e? Úgy érzem igen. Legalább elmondhatom, hogy végre léptem egy szintet Lázár "Ennyitérsz" János szigorú értékrendjében: immáron bohócként utazom a rendszer szopórollerén, mert a birkalét elviselhetetlenül könnyű volt! Nektek nem az?


 

Minek után jelenleg piszkosul nincs kedvem tanulni és már hetek óta érlelődött bennem, hogy újra írni kéne ide, azt hiszem a jelenlegi poszt tökéletesen lefedi a pótcselekvés fogalmát :) Megnéztem az utolsó bejegyzés dátumát, és mit ne mondjak, nem ma volt. Lehetne itt fasza kifogásokat találni, hogy idő hiányában mellőztem a blogot meg egyéb kókler mellébeszélést erőltetni, de felesleges. Elvileg én lennék itt a fene nagy közéleti "szakértő", de valahogy ez a téma az utóbbi időben felettébb terhes a számomra, az egész országban legalább két dologhoz mindenki ért; a focihoz és a politikához, szóval ezt nem forszíroznám. Ezzel ellentétben az örök szerelmem a zene, és ezt meg fogom fejelni a jövőben aktuális impressziókkal, semmi mélyenszántó világmegváltó analízisbe nem szándékozom belecsapni, azonban időnként (és most ellentmondok önmagamnak) szándékomban áll vitatémákat feldobni. Mivel ma ilyen frankó, napos-esős napunk volt, stílusosan egy magyar számmal zárom a sorokat, ma találtam, mr2-n pörög, számomra ez egyenlő az igényes (magyar!) poppal, még több ilyet!

Már vagy 2 éve elválaszthatatlanul összeforrt az Alma Együttes a szülnapi mulatságokkal. Gyerekdaluk, a Ma van a szülinapom!, az idősebb korosztály számára is igen szórakoztató lehet.

A napokban azonban napvilágott látott egy paródia, melyen látszik, hogy a készítői is nagy rajongók, és bizony igen sok energiát beleölhettek, hiszen nagyon igényesre sikeredett (amatőrökhöz képest mindenképp).

A szülinapok új sztárslágere:

Érdemes figyelni a klipben elrejtett kis easter eggekre:)

Úgy adódott, hogy volt ma egy kis szabadidőm a gyárban munkahelyen, így szívesen hallgattam volna valami jó muzsikát, de persze az nem úgy megy. Meghallgattam volna például azt a számot, amit most szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Kid Cudi az előadó, a szám címe pedig Mr. Rager. Elvileg egy újabb szám, aztán lehet, hogy nem. Számomra a rap nóták 80%-ában a zenei alap a döntő, a maradék a hang, szöveg és egyéb szempontok. Ennek pedig jó az alapja. Szerintem.

„Adjatok egy esélyt” – szólított fel Dél-Afrika az idei világbajnokság előtt, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy a fekete kontinens közvetlen üzenete mögött a nemzetközi futballszövetség (FIFA) indirekt üzenete húzódik meg. Az elmúlt években ugyanis egymást érték a képtelenebbnél képtelenebb momentumok a pályán, s azon kívül egyaránt – a szurkolók agysava pedig csak nőttön-nőtt.. A sportág fundamentalista irányítói körülbelül eddig a pontig lobogtathatták büszkén zászlajukon „a futball azért szép, mert a szabályok változatlanok” ósdi csuklódumáját. Minekután a játékvezetői szakma záptojásai is övreböi ihletettséggel végezték feladatukat a futball négyévenkénti szent ünnepén, tán ideje volna kimosni azt a kifingott alsóneműt, amit hosszú dekádok óta képtelenek levetni magukról. Minden tiszteletem azoké, akik utolsó vérükig kitartanak idén is – számomra véget ért a 2010-es dél-afrikai világbaromság világbajnokság.

Megszámlálhatatlan benézett leshelyzetet követően a Mexikó-Argentína nyolcaddöntő 27. perce hozta el azt a futballtörténeti kuriózumot, melynek során a játékvezetői hármas azonnal szembesülhetett a perdöntő bizonyítékkal: óriásit tévedtek. Természetesen nem maga a les ténye volt vérlázító, hanem mindaz, ami utána következett. Ayroldi asszisztens zavart pislogásánál csak Rosetti „i-can-handle-it” tüsténkedése volt tragikomikusabb, s mialatt a nagykivetítőn a szituáció visszajátszása folyt, Sepp Blatter leginkább úgy érezhette magát, mint az az önszükségét végző mindenórás kamasz, akire épp nagyszülei nyitják rá az ajtót. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a találat érvénytelen. Ő is tudta. Az olasz játékvezető –kis túlzással - egyetlen döntésre volt a megdicsőüléstől és a közutálattól egyaránt:
1.) Ha megadja a gólt, akkor a Fifa pragmatikus idiotizmusa szerint jár el -- fair play(!) + respect the game(!!), mi? -- és végképp bebizonyítja, hogy a mindenáron szabályokhoz dörgölőzés néha elképesztő lámaságokat szül.
2.) Ha (dresszét a földhöz vágva rohan az első vuvuzelálért, hogy ork csatakiáltásokkal asszisztense farhajlatnyílásába helyezve) megadja a találatot, saját nemzetközi pályafutását annulálja, ám a józanész nevében röhöghet kenyéradóján, miközben több millió mexikói illetve semleges drukker jóérzését harcolja ki, egyszersmind ő maga válik zászlócipelőjévé annak az evidenciának, hogy ezt így tovább művelni értelmetlen.

Rosetti végül úgy döntött, ahogy. Csakúgy, mint Koman Coulibaly az amerikaiak fantomlesgóljával kapcsolatban, és csakúgy, mint Stephane Lannoy Kaká „mészárlását” követően a piros lappal. Nem utolsó sorban Jorge Larrionda Frank Lampard lövését követően. Az tiszta sor: ha az angol – internacionalelf mérkőzést egy zöld hályoggal súlyosbított tanzániai gibbonmajom vezeti a 76/D szektorból, az ominózus lövést követően még ő is hezitálás nélkül mutat a kezdőkör felé. Függetlenül attól, hogy Anglia az egész világbajnokságon egy percig sem érdemelte ki, hogy a következő körbe jusson, illett volna megadni az esélyt, hogy szabályos körülmények között, nagy küzdelemben essen ki a tornáról a – hatalmas meglepetésemre nem sudribunkó játékot produkáló – legnagyobb rivális ellenében. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy 2-2-nél óriási lélektani előnyben a szigetországiak, és még kitámadniuk sem kellett volna, amiből végül a gólokat kapták sorjában, s ahogy Mexikó sem zuhant volna meg ennyire egy egész félidőre - lásd Osorio bájos ibolyázását a második gól előtt.

Mindez csak egy apró szelete volt annak a világbajnokságnak, amelynek csoportkörét szabályszerűen túl kellett élni (még ha volt is örömünk a franciák és olaszok dupla-cukaharájában), s amelynek szurkolási koreográfiája kimerül egy megpiszkált méhkas reprodukálásában. A vb hivatalos labdáját annyian szidták már, hogy ehelyütt eltekintenénk tőle: úgysem a szurkolók szenvednek vele, hagyjuk meg a játékosoknak ezt. Ami miatt érdemes volt egészen idáig nyomon követni a dél-afrikai eseményeket, az egyrészről a brazilok (számomra) pozitív csalódást keltő játéka. Azt eddig is tudtuk, hogy rekordbajnokok forrásai kiapadhatatlanok, ám lassan az is kijelenthető, hogy bármelyik ország brazil kivándorlóiból összeállítható egy olyan celecao, amely hanyag csípőmozdulatokkal táncol be a legjobb nyolc, négy, majd kettő közé, hogy végül…

A torna legnagyobb kalapemelését mégis Észak-Korea érdemli. Közel sem az országról keringő melodramatikus történetei, sokkal inkább a játékstílusuk miatt, amely hűen idézi egy letűnt kor futballfilozófiáját: 99%-ban szerényen, tisztán, szervezetten, vergődő büdösbogár-effektustól (avagy szánalmas színészkedésektől) mentesen játszottak, néha szemre is tetszetősen, miközben az észak-koreai fal (5 védő) megléte mellett sem az volt a céljuk, hogy minél kevesebb góllal ússzák meg találkozóikat.

Ez így önmagában mégis kevés, mert eltörpül amellett a temérdek igazságtalan, érthetetlen és zavaró momentum mellett, amely a 19. világbajnokságot övezi. Dél-Afrika: én kiszálltam.

Miután rámszakadt egy szabad fél óra, elkészítettem jóslatomat az idei világbajnokságra vonatkozóan. Nagyon röviden összefoglalva, hogy miként jutunk a nyolcaddöntő párosításaihoz:

Az A-csoportban Uruguay futballja már-már a selecao-t idézi majd (miután bemelegednek), Mexikó a második helyen végez, mivel Franciaország nem bírja el dilettáns szövetségi kapitánya hülye húzásait, és a gallok jóideje tartó szerencsétlenkedéseit. Dél-Afrika utolsóként végez a csoportban a nyitómeccsen megszerzett 1 pontjával.
A B-csoportban Messiék is nehézkesen kezdenek, de aztán vágnak vagy 5-öt a csoport utolsó helyén végző görögöknek, a harmadik helyezett Dél-Koreát csak a ráadás perceiben tudják megverni, míg Nigériának elég lesz egy győzelem is (szintén a görögök ellen) a csoport második helyéhez.
A C-csoportban Anglia rendesen bekezd, a védelem (a várakozásokkal ellentétben) szinte hiba nélkül teljesít. Az USA és Algéria közötti döntetlen olyannyira sokba kerül majd mindkettejüknek, hogy végül az afrikaikat legyőző Szlovénia ugrik a második helyre. Nem kis meglepetésre.
A D-csoport sok izgalmat tartogat számunkra: a Szerbek veretlenül csoportelsők lesznek, miután megszórják a kengurukat és nyomnak egy vérgőzös meccset a németek ellen (vö: Portugál-Holland legutóbb). Bundesland mindenki ellen megszenved, de megidézi majd annak a török válogatottnak az eb-produkcióját, amelyik az utolsó pillanatban 1 kivételtől eltekintve mindig felállt. Ghána csatárjátéka súlytalan, az ausziké meg szerencsétlen lesz.
Az E-csoportban Hollandia ellenállhatatlan lesz, Kamerun pedig annyit tesz, amennyi épp' szükséges a hollandok mögötti második hely megszerzéséhez: megveri Japánt és Dániát.
Az F-csoport joggal nevez majd be minden idők legnívótlanabb világbajnoki csoportjának világversenyére, és majdnem meg is nyeri. Új-Zéland szimpatikus vesztes lesz, Szlovákia ellambadázik, amennyire erejéből futja, az Olaszok meg áldhatják szerencséjüket, mert ennek a csoportnak az élén végezni - Paraguay előtt - nem lesz nagy kunszt...
A Halál-csoportban (G) Észak-Koreát mindegyik csapat kivégzi (ahogy illik), egyedül a Portugálok szenvednek meg velük 60 percig, de ez nem is csoda: Cé hiába cselezi majd ki a szögletzászlót is minden csoportmeccsen, csatárok nélkül nem fog menni, így szégyenszemre csak harmadikként végeznek, miközben az Elefántok masszív középpályája a minden idők legvisszataszítóbb brazil játékát nyújtó Selecao-ját paszírozza vissza a második helyre.
A H-csoportban a Spanyolok talán kapnak egy gólt, a kérdés igazából az, hogy kinek jut a második hely. Honduras lesz a kvartett szimpatikus kóborbolondja, míg Chile és Svájc nagy csatát vív majd a második helyért. A latinos stílus nyer, a seíze-sebűze svájciak pedig utaznak is haza.

A továbbiakat -kommentár nélkül- így képzelem el:
(Nagyításhoz kattints a képre, AP = After Penalties, AET = After Extra Time)

Az már valahol hihetetlen, hogy a Nike nem tud rossz reklámot csinálni. Jobbat mondok: nem hogy nem rosszat, csak jót tud kidobni a műhelyből.  A Rooney-s rész például egész egyszerűen a Nike egész reklámflottájának legzseniálisabb kigondolása:

Érdemes többször is megnézni - full screenben - hogy minden poént megtalálj benne. Amúgy nem bízták a véletlenre, ezt a szpotot Alejandro González Inárritu (Bábel, 21 gramm) rendezte. Az előzőt meg Guy Ritchie...