Ha már láttátok,bocs fiúk. Én szakadok rajta.

A videó magáért beszél :)

Az idő vészesen fogy, a világbajnokság június 11-én útjának indul, te pedig még nem tudod melyik csapatnak szurkolj? Ebben nem tudunk segíteni, abban viszont igen, hogy ne kelljen végigszenvedned a tornát egy elhibázott döntés miatt.
Egyszóval: egyszerűbb azokon a csapatokon gyorsan végigmenni, melyeket érdemesebb elkerülni.

Attól, hogy 12 éve a Nyugati aluljárójában rádsóztak egy Di Livio mezt, még nem váltál mocskosul férfias jelenséggé, Várhidi „Mágnestábla” Péter utódjává meg főleg. Ezen mit sem segít, ha éppenséggel tudod ki az a Totti vagy Del Piero, ugyanis egyikőjük nevével sem fogsz találkozni Dél-Afrikában. E légből kapott olaszimádatodat is szükségszerűen elfelejtheted, rögtön elmondjuk azt is, hogy miért.

Egyrészt jó ha tudod, hogy az olaszokkal csak azok a látens buzik és szőke kozmetikuscsajok szimpatizálnak, akik Luca Toni hajigazításával tudják le egészéves nemi életüket. Van még a hajráfot viselő Balogh Renátó a 6.B-ből és ezzel nagyjából ki is fújt. Szurkolói bázisuk közös vonásaként említhető, hogy a legegyszerűbb predikatív szószerkezetet is habzó gesztikulálással adják elő, és a catenaccio-ról is csak a Rednex jut eszükbe. Játékstílusuk leglényegesebb eleme, hogy a becsúszó lábakra azonnal tigrisbukfenccel reagálnak, az ellenfél tizenhatosához közeledve pedig leginkább tekebábuként érzik jól magukat. Szánalmas próbálkozásaikat némelyik bíró még mindig képes benyelni, ezért is juthattak tovább az ausztrálok ellen a legutóbbi világbajnokságon, egy kabaréba illő tizenegyessel: 

Ha nincs egy vakon befújt tizenegyes, vagy egy utolsó pillanatban sípcsontról bepattanó Pippo-féle "bombagól", akkor minden kötél szakad és képesek kikapni 3-1-re egy olyan válogatottól is, amelyik Csernobil óta épp csak Andorra ellen nem égette le magát - vagyis tőlünk. Ennél többetmondóbb bizonyítvány pedig nincs. Ja persze, csak barátságos volt...

Ideje megismerkedni néhány névvel az utazó keretből, hogy tudd kiktől várod a csodát - úgy, hogy nem is ismered őket: Bocchetti, Bonucci Cassani, Criscito , Maggio, Candreva, Cossu, Palombo, Pepe, Borriello , Iaquinta. Még annyit, hogy aki a bl-döntős Inter szereplésére mutogat nívós olasz foci ürügyén, az gyorsan fusson végig a csapat névsorán és tegye fel magának a kérdést: hány zselésnek volt szerepe ebben a sikerben, és hány olaszt ad az Inter a válogatott keretébe? Segítünk: nulla. 
Legvégül: gyorsan adjon egy pofont magának az, aki az elmúlt évtized(ek)ben mély átéléssel tudta egy mondatba fűzni a "szép foci" és az "olasz válogatott" kifejezéseket.

Rendezőnek lenni nem könnyű feladat, Peter Jackson most mégis minden segítséget megkapott ahhoz, hogy legújabb filmje, a Komfortos mennyország egy minden ízében egyedülálló alkotás lehessen. Joggal gondoltuk, hogy a Gyűrűk Ura trilógia és a District 9 megvalósítójának ujjgyakorlat lesz a film látványvilágának kigondolása, mindehhez 65 milliós költségvetés, az Alice Sebold bestsellerére épülő forgatókönyv, és egy Mark Wahlberg-Stanley Tucci fémjelezte szereplői gárda mind-mind kiváló alapul szolgált. Kár, hogy a rendező nem élt vele. 

A történet egy 14 évesen meggyilkolt kislányról szól (Saoirse Ronan), aki egy föld és mennyország közti „terminál” vendégeként tekint le családja gyászára és gyilkosa utóéletére, mindezt saját halálának illetve rövid életének narrátoraként.  Alapesetben ez elég is lenne a nézők érzelmi tekintetben vett túszul ejtéséhez, ám jelen esetben pont a kislány és mesés világa az, ami egyre zavaróbbá válik a film során.  Alapvetően ugyanis három lényeges nézőpont, ezzel együtt három műfaj szeli át a filmet. Egyfelől a család klasszikus drámája, amit a színészeknek sikerült teljesen semmitmondóan letudniuk. Az apa megszállott lesz, tör-zúz, anyuka sír, de próbál erős lenni, aztán apa miatt elköltözik s végül a nagy egymásrátalálás újfent. Nem is lenne ez annyira művi, ha nem vetnénk össze Jennifer Connelly és Joachin Phoenix játékával a Cserbenhagyás című filmben. Ha mindehhez még hozzávesszük Lynn nagymama (Susan Sarandon) amúgy tökéletesen felesleges karakterét, aki a család gyászát vidám filmzenei betétekkel, félreértelmezett hippi felfogásával és némi alkohollal akarja megtörni, máris megértjük, miért olyan nehéz komolyan átérezni a szülők fájdalmát.  Az egyre kényelmetlenebbé váló fotelt a film egyetlen értékelhető szála, a thrilleri hangulatot idéző sorozatgyilkos nézőpontja teszi némileg komfortosabbá. A „35 év körüli átlagos fehér férfi”, avagy az utca végén lakó X-polgártárs szerepét a maga hümmögéseivel és infernális nevetéseivel Stanley Tucci szervírozza hibátlanul. Nem „játssza agyon” a karaktert, túlzó manír nélkül hozza, ami kell.

Egy közepesen gyakorlott mezei nézőt ezzel a két szemszögből forgatott erősen tucatszerű drámával meg is lehetne etetni. Amitől ez a film különb szeretne lenni, az a kislány által képbe hozott mesei elem, melynek átlagon aluli kivitelezése viszont teljesen agyoncsapja a film hangulatát. Miközben „odalenn” háború dúl, „odafenn” a végtelen búzamezőkön szökdécselő és magas hegyeken szánkózgató áldozat nagyon is jól érzi magát, függetlenül attól, hogy néha azért ott is „elered az eső”, avagy fel kell kutatnia gyilkosságának pontos körülményeit, előéletét. Az elképzelt túlvilág látványa sem nyűgözött le bennünket, ha valakit mégis, az fogja a cókmókját és utazzon el Új-Zélandra.

Talán mindezek ellenére is jól bele lehetne építeni ezt a „harmadik” világot a filmbe, ha a különböző részek arányai és „illesztései” rendben lennének. De nincsenek. Amíg mi nem kis erőfeszítések árán próbáljuk magunkévá tenni egy dráma nyomasztó hangulatát, addig a meggyilkolt kislány egy lemezjátszón sasszézik odafönn. Így az egész olyan, mint egy „Oh Happy Day” a ravatalnál.

Akárki akármit mond, ez szép volt. Elvektől és értékrendektől függetlenül...

Marmonkannás tömény, egy doboz cigaretta, egy kevéske nyugtató és vérmérséklettől függően némi izomlazító. Ezek azok a kellékek, melyek Rune Denstad Langlo fagyos road-movie-jához feltétlenül szükségesek - ha a néző kegyes önmagához. Mert az Észak még műfaján belül is a fajsúlyosabb alkotások közül való, értsd: jó adag filozófiai érzékenység ellenére is magába szívhat, majd hanyagul kiköphet.

Lehetne párhuzamot keresni és találni Az igaz történet (David Lynch), az Út a vadonba (Sean Penn) és a követő sorokban boncolását elszenvedő Észak között, de egyvalamiben máris különbséget kell tennünk. Ez a film már az elején kritikusan alacsony pulzussal indít, ami a végéhez közeledve nemhogy nőne, még tovább csökken. Míg például Sean Penn művének első felében találkozhatunk azzal a hagyományos hétköznapi élettel, ami elől főhősünk elmenekül, addig itt már eleve amolyan „fél-kegyelmi állapotból” indulunk útnak. A történet középpontjában Jomar Henriksen, egy magányos, depressziós, ebből következően alkoholista fiatalember áll, aki a közvélekedést megtestesítő északi ember mintapéldája. Karakteréhez még hozzáadódik egy állandóan távolba révedő szempár, az emberi kapcsolatokhoz és az élethez való inger teljes elcsökevényesedése, plusz 30 kiló. Ebből az alapállapotból kellene kitörnie, motivációját azonban teljesen elveszette, egészen addig, míg hírt nem kap 4 éves kisfiáról – akiről eleddig tudomása sem volt. Képletesen és gyakorlatilag is feléget mindent maga után, hogy aztán útnak induljon az életbenmaradás legfontosabb kellékeivel: egy kanna szesz és benzin, egy doboz cigaretta és gyógyszer.

Útja egy nyomasztóan kies, ugyanakkor csodálatosan szép tájon vezet keresztül, ami összesen három fő állomást rejt számára. Először a film „legdélibb” avagy legéletrevalóbb szereplőjével hozza össze a sors. Lotte tökéletes ellentéte annak, amit főhősünk magában hordoz: társasági, szeret(ne igazán) élni, a cigarettát nem keserűségből és szenvedélyből, hanem kíváncsiságból és élvezetből szívja. A viszonylag idilli, ugyanakkor kényszer-vendégeskedés azonban nem tart sokáig, Jomarnak folytatnia kell útját.

Két rövidebb és egy hosszabb kitérőt követően jut el a homo(fób) Ulrikhoz, így megismerkedhetünk a lerészegedés lengyel módszerével, habár ez a technika inkább egy skót mentalitás + magyar leleményesség keresztezéséből származhatna. Megláthatjuk azt is, hogy Norvégia e tájain nem kell sokat melózni egy sírig tartó barátságért – legalábbis a fiatal szavai erről tanúskodnak. Persze mindez csak egy szürreális világ közel sem épeszű szereplői által összerakott mozaikdarabkája, amit a helyére kell illeszteni – ha lenne neki.

Mielőtt fősünk megérkezik végcéljához, utolsó állomásán a havasok mindentudó semmitmondójával, Ailo-val ismerkedik össze, aki nem csak észjárását, de öltözködését illetően is a tibeti pancsen norvég embassador-ját személyesíti meg. A közöttük zajló tömör párbeszédek, és rövid ismeretségük végkifejlete valahol a rendező kikacsintásai arra vonatkozóan, hogy a filmet mennyire kell komolyan venni. Jomar áll a tátongó lék fölött, megnézegeti, majd gondosan elraktározza újonnan szerzett smart-kártyáját. Nekünk is pont ez lenne a legelső gondolatunk…

Summázat: Jomar és „negyedórás” barátai nélkül – a tökéletesen passzoló zenei betétek és a gyakori nagytotálok miatt – egy viszonylag hangulatos természetfilmmel lenne dolgunk, de mivel a szereplők kitörölhetetlen tényezők, ezért minimum egy pszicho road-movie-t vártunk. Bár a főhős tőle szokatlan módon nagy utat tesz meg, ez inkább csak a távolság leküzdésében nyilvánul meg, lelkiekben nem érezzük a gyökeres változást. Gyakorlatilag sajátos „kocsmatúrájának” színhelyeire sodródik a földkörüli pályára állt arcátlan kéregető szerepében, miközben a gondolkodás és öntudatra ébredés leghalványabb erőfeszítéseit sem teszi meg. Mindössze az akarat mozdul. Ugyanakkor szó lehet még az északi életérzés és létforma „felhangosított” lejátszásáról, Skandinávia kieső területeinek furcsa alakjainak bemutatásáról, önirónia ihletette életképekről, de ezek önmagukban még nem viszik eléggé a hátukon a filmet ahhoz, hogy az örökéletű alkotások vitrinjében találja magát.

Mi sem helyeznénk oda.

Ajánlom mindenkinek a Ray Charles-ról készült életrajzi filmet, amit még halálának évében (2004) bemutattak Amerikában. Nagyívű film, nagyívű színészi játékkal. Tudtátok, hogy Jamie Foxx Oscar-díjas? Én ugyan nem. Pedig ezért a szerepért megkapta a legjobb férfi főszereplőét, 2005-ben - teljesen jogosan. Néhol a képsorok is egészen zseniálisak, lássunk egy ilyet - a Mester bevadul a stúdióban rész:

Persze az eredeti nem egészen ilyen. De ez itt a filmben nagyon ütött...

... hogy mindenki megértse: lemondott getszi, le-mon-dott. Ez az arany asszony - favorit politikusom - végre hátrébb húzódott. Annyira örültem a hírnek, hogy ma egész délelőtt donaldkacsáztam tanulás helyett.

Eredetileg ’Választási prezümé’ címmel tértem volna vissza a blog megcsappant közéletébe, azonban az utolsó utáni pillanatban várakozó álláspontra helyezkedtem - nodemajdmost. Jelentem: túlestünk a magyar választások harmadik El Classico-jának első félidején, történt itt minden, amit egy előre lefutott rangadó megkíván. A rossz beléptető-rendszertől kezdve a kissé túlszabott hosszabbításon át egészen a bunda felemlegetéséig, a játékvezető tevékenységéről  (OVreBo) már nem is beszélve.  Bájdövéj - a narancsligetek ültetése elkezdődött, a szocia_listák csúnyán beárazódtak, a szakadékus periferialisták vonakodva ugyan, de hozták a nem kívántat meglepőt. Az új belépő határozott "Igen" helyett egy megszeppent "Lehet"-el ugrotta át a küszöböt, a fórumosoknak a fórumozás marad, a civileket pedig egy eleddig láthatatlan erő előzte be - a TSZF. Bővebben alant...

Unblock olyan volt ez a választás is, mint az 54328 érvénytelen szavazatot magáénak érző TSZF mozgalma. Míg ők legalább nyíltan elismerik szellemi alkalmatlanságukat a voksolás volumenéhez, addig egyesek egymásra mutogattak. Jellemzően magyaros színfoltja volt a tegnapi nap OVB stand-upja sit-downja, melyen arról értekezetek órákig, hogy most akkor terítsenek a river előtt, vagy a 90. perctől közvetítsék a mérkőzést? Végül az utóbbi évek „jól bevált” magyar gyakorlatát követve az utóbbinál döntöttek, így ismét megfosztották a nézőket az élőben izgulás élményétől, habár az internetre egyfolytában érkeztek a nem-hivatalos eredmények. A hosszú sorok is táptalajt szolgáltattak a konspirációk szerelmeseinek (voksturizmus, mozgósítás, stb), egyúttal nekem is, ám az eredmények ismeretében korábbi álláspontomat felülvizsgálva arra jutottam: csak egy újabb elcseszett szervezés áldozatai voltunk. Az adatokat és a matematikát segítségül hívva ugyanis kiderült, egy szavazóhelyiségben kb 780 ember tud kényelmesen leszavazni a nap folyamán, feltételezve, hogy minden olajozottan megy, és a fallosz-fetisiszták sem tökölődnek sokat díjnyertes műveikkel a függöny mögött. Ehhez képest volt vagy egy tucat szavazóhelyiségünk, ahol több ezren adták le voksukat. A választási Survivor győztese amúgy Ostoróczi Szabolcs lett, 01:18. Gratulálunk, jár egy üveg pezsgő!

Valóban lezárhatunk egy húsz éves korszakot, már csak azért is, mert a rendszerváltó kormánypártot úgy rúgták ki páros lábbal a népképviseleti bazilikából, hogy még a küszöb közelébe sem járt – hogy taknyoljon benne egy egészségeset. Ibolya bukásról beszél, pedig valójában elvégezte azt a feladatot, amivel valamilyen titkos erő megbízta: a hígfossal tette egyenlővé az MDF-et. Tegyük hozzá, nem volt nehéz elűzni az utolsó kisnyugdíjas csoportot is, miután a pártszimpatizánsok száma már 1 éve is csak az MTK szurkolóinak számával konkurált. Az ősellenséggel való lebratyizás már bőven elég lett volna, de ő még ráb*szott egy lapát szenet ezzel a debil önlejáratókampánnyal: ha már el kell veszni, legalább röhögve vesszünk el. A párt utolsó segélykiáltását egyik jelölje fogalmazta meg bravúros szófordulattal: „Kérem, hogy ha számíthatok rá Önre én Ön is számíthat rám”. Világos beszéd.

A Fidesz győzelme nem volt kétséges, a kétharmad sem vágyálom, ugyanakkor meglepően visszafogott ünneplést és beszédeket hallhattunk a nem is annyira fiatal demokraták részéről. Mintha leendő miniszterelnökünk is beszart volna a rá váró feladatok súlyától.
Kiderült az is, hogy a fruttik feleslegesen féltek a vad fruttikról, a Rosszabbik párt akkumulátorai ugyanis már most erősen kimerülőben vannak (a tábor növekedése ellenére). Eddig ugye jól működött a „lágy” szkítazenére történő tömegek hipnotizálása, „erdélytvissza”, gulyáságyú/kenyérosztás, csendőrség, cigányendlösung féle lózungok sakálüvöltése, a tisztelt házban azonban már nem hülyék ülnek, így szükség volna egy valódi programra is. Az meg ugye, nincs. A szocialistákra rákerült az árcédula, a világ összes bűnéért most ők vezekelnek. Miközben Lendvai Ildikó hangjában továbbra is nehéz új érzelmi vonásokat fellelni (még mindig úgy beszél, mint aki bármelyik pillanatban elsírja magát) addig Mesterházy mértékletességre kérte a következő kormányt, amit értelmezhetünk úgy is: ti kevesebbet lopjatok, mint mi. Az LMP-t annak ellenére alábecsülték a közvélemény-kutatók, hogy a tanácstalan szavazók számát azért rendesen meg lehetett saccolni. A Lehet Más szavazói pedig nagyrészt innen kerültek elő az utolsó hetekben.

Zárásként két nagyon lényeges kérdés felvetésével búcsúzom, gondosan mérlegelve az idei választások első fordulójának konklúzióit.

1. Ezt a választást inkább az MSZP bukta el, mint a Fidesz nyerte meg, a fruttikra ugyanis az állampolgárok nagy hányada csak „jobb híján” voksolt, nem elkötelezettként. Kérdés, hogy a következő választásoknál parlamentbe jutásra esélyes lenne-e az a párt, amelyet Fiatal Anti-Szocialistáknak (vagyis FASZ-nak) keresztelnénk. Az idei választási morál és komolytalan résztvevői megmutatták: nagyon is. (Ötlet levédve, számítok szerkesztőtársaim együttműködésére a megalapítást illetően.)

2. Egy sokkal profánabb kérdőjel. Vajon a választópolgárok közül volt-e olyan megzsugorodott szellemi mazsola, aki 5-6 órát várakozott étlen-szomjan azért, hogy végül egy falloszt rajzoljon a szavazólapra. Magunk közt szólva: simán elképzelhető.

Nem tudom, nektek volt-e régen tini nindzsa teknőc játékfigurátok?! Nekem azt hiszem nem, és soha nem is voltam penge a témában. Nem tudtam, hogy melyik teknős melyik, kinek mi a fegyvere. Talán egyszer-kétszer nyaggattam szüleimet akciófiguráért, de csak mert a többieknek is volt. Bölcsen tették, hogy nem vettek.

Ez a videó viszont mosolyt csalt az arcomra. Mutánsaink bekeményítenek, és használják is, amilyük van: végre jól ellátják a mindig rosszban sántikáló Zúzó és két rinocérosz(?) minionjának a baját.

...nyitottam a hetet, hál' Istennek. Az iszonyat durva beugró megvolt, már csak 3 akadály van a héten.
Az Avatar szerencsére komolyabb díj nélkül maradt, a Hurt Locker meg várható volt, bár nem értek egyet az eredménnyel...
Mindenesetre Gábor ezt a dalt neked (is) küldöm, mert nem ismered Patrick Watsont.  merengős,nyugis.

Bizony, voltam már jobb passzban is. Hangulatomat Edward Norton remekül szavakba önti Az utolsó éjjel című film eme részletén. És akkor ez egyben filmajánló is.

Mikor az ember a tv elé kerül néha sikerül elkapnia egy-két olyan reklámot is ami hatást gyakorol reá. Belőlem legutóbb az új Soproni reklámnak sikerült érzéseket kiváltani, azon meg teljesen fölösleges lamentálni, hogy egy sört reklámoznak vele, és az előző reklám is ugye egy kanadai koppintás. Ezek után jutott eszembe, hogy van nekünk egy olyan szervezetünk, hogy Magyar Turizmus Zrt. Dereng még pár éve a jó öreg Tony Curtis egy kávé mellett csábította hazánkba a derék amerikai állampolgárokat akinek legendásan nagy a tudásuk Európáról. :) Persze a videók nem hasonlíthatóak össze, mivel a sörös reklám csak nekünk, magyaroknak mond valamit, már csak a nyelvezete miatt is, helyenként sziruposak,azonban ajánlom mind a két videót, éljen az országimázs.:) Sör ide, Tony Curtis oda, a Magyar Turizmus Zrt helyében importálnám ezeket a fiúkat, értik a szakmát és olcsóbbak is no.

Lehet ilyet? Hogy én pampogok két sort, te (elsősorban Csabi bácsira gondoltam, hiszen ő a másik nagy filmes, de Gábor ne fogd vissza magad, ha véleményed van) meg majd írsz rá (jó sokat)? 

Isten őrizz, hogy idekopizzam a sok jelölést, esetleg egy linket megér. Nem rémlik, hogy kikértem-e a véleményed a District 9-ról, ami számomra az év egyik legjobban várt filmje volt a bemutató alapján. Mert ufós, és mert jónak tűnt a sztori. Az alapötlet tényleg baromi szuper, az továbbra is tetszik, de léggé elpuskázták. Szerintem. És baromira nem tetszik, hogy mennyire hype-olják. Meg az, hogy mennyi pontot kap imdb-n, meg az, hogy oszkár-jelölés jár érte. Most komolyan. Miért? Erre kérnék valami responde-ot, mert ehhez kevés vagyok.

Érdekes az animációs film indítása a fő kategóriában. Kár, hogy azt már soha nem tudjuk meg, hogy akkor is szóhoz juthatott-e volna, ha marad a régi rendszer (5 jelölés). További érdekes kérdés, hogy oda merik-e adni a legjobb filmet az Avatarnak?

Szomorkás, hogy ebből a 10 filmből moziban csak 4-et láthatott a magyar közönség.

Továbbá: Nem azt mondta az öreg Clint, hogy a GT volt az utolsó filmje? (Határozottan úgy emlékszem, hogy nem csak színészi pályafutásának végének szánta.) Erre tessék, hetek óta ott fityeg a vinyomón új filmje, melyben a Shev által is kiemelt mindenes színész játssza a hányatott sorsú afrikai elnököt.

Ehh.. Na, nagyjából ezek a dolgok kavarták fel érzékeny lelki világom. Feldobtam pár labdát, ha van kedved, csapj le rájuk.

Eljött az ideje, hogy én is feltöltsem életem első videóját a Youtube-ra. Fél órája sikerült befejeznem Guy Ritchie 2005-ös remekművének megtekintését (Revolver), amiről hosszabb írással is jelentkezem majd, de csak azután, hogy még legalább ötször átnyálaztam, és teljesen megértettem vala.  Elöljáróban -és kedvcsinálónak- most csupán egy olyan jelenetet választottam (és töltöttem fel), ami nem igényel komoly szellemi keresztrefeszülést, az alkotás egészével és többi részével ellentétben. Sorter, a film profi bér-fegyverforgatója nem nézi jó szemmel, hogy a kínvallatásba az áldozat kislányát is be akarják vonni, ezért aztán saját üzletfeleit egy kis jómodorra tanítja...

Kivételesen meg kell hajolnom a magyar szinkronmunka előtt, mert ennél a résznél behaltam: "Most pedig arra k-k-k-kérlek, bu-bu-bujj vissza sz-szé-szépen a szekrénybe..."

Mi rengeteget daloltunk gólyatáborban. Még be sem értünk a tóvárosi vasútállomásról a táborba, de már 4-5 nótát meg kellett tanulnunk, és ez csak a kezdet volt. Az egyik remek dal címe cirkogejzír volt, abban volt a címben is szereplő sor, mely a nótában nem az "enni" szóval végződik...
Na, hogy erre a videóra (kisfilmre, egészen pontosan) hogyan is bukkantam, az jó kérdés. Valószínűleg valahogy így. Hamisíthatatlanul magyaros kellékek: a tábla, amin még olvashatók az előző napok vendégcsalogató kiírásai, a fóliával bevont pénztárgép, mellette az eredeti kávéspohár, a jó öreg kis méretű Sport szelet (igaz, ha jól látom, itt Hammm néven fut), és persze az arcok. A kiskocsmák, talponállók összetéveszthetetlen vendégei.
Hogy e kisfilm cselekménye is ennyire jellemző-e a mai magyar valóságra, azt már döntsétek el ti!

Nos. Adott egy film, ami közel sem az, aminek látszik. A magyar címéről (Alvilági játékok) legfeljebb egy éjszakai pornózást követő Film+ alkotásra tippelnénk – úgy levezetőképpen, az alvási zavarok elűzése gyanánt. A hazai mozik hírből sem ismerték, a szereplőlista és az előzetes megtekintése utáni fejvakarásunk is jogosnak mondható. Akkor most tulajdonképpen mit is várhatunk ettől a 2006-os alkotástól? Lássuk.
      
Az első egy órában marhára nem fogod érteni, hogy ez a film hová akar kilyukadni. Sorjáznak ezek a kis mozaikdarabkák viszonylag összefüggéstelenül, miközben teljesen farkatlan párbeszédekből kellene leszűrnöd valamit, ugyanakkor megpróbálod kitapogatni ennek a csapongó vonalvezetésű katyvasznak a műfaját, s mire megállapodnál abban, hogy itt egy furcsa humorba ágyazott elülsőcomb-tájéki testnyílásról van szó, hirtelen a magasba emelkedik egy velőtrázóan szigorú tekintetű altájéki hímnyél-nyúlvány. Nem tudod, mi tart a képernyő előtt az utolsó fél órára, de ha oda megérkeztél, hazaérkeztél.
Láthatod újra a sakált, az akciófilmek örök nyomozóját, aki közben névileg macskává szelídül ugyan, de karakterében ugyanazt hozza, mint 97’-ben. Itt van ez az eb, akit csorgó nyálú kiskutyaként ismertünk meg, habár legkésőbb pályafutása és a film végéig bebizonyítja, hogy óriási hiba volt a skatulya. A főnök is ezen csúszik el, hiába játszott ő már Istentől kezdve Daisy sofőrjén át minden létező karaktert, emberfeletti tapasztalatáról tanúbizonyságot téve. Ott van még a 84’-es Gandhi - avagy a rabbi - a szemközti toronyház zsidófellája illetve kedvenc amerikínoid csajunk a szerelmi szál érdekében.

Hogy miről is szól a film? Hülye lennék elmondani…

Egykori gimnáziumi osztályomban volt néhány hírhedten nagy zsugás. Noha én nem tartoztam ebből a szempontból a keménymagba (mert minden más szempontból természetesen igen; ezt már Maknics tanár úr is megállapította az elsős osztálykiránduláson, amikor a szabadfoglalkozás ideje alatt összefutottunk a kocsmában), annyi tudást azért sikerült magamba szívni, hogy az ultiban a kontra után a rekontra bemondás következik. Csatlakozom hát az előttem szólókhoz, és teszek még néhány észrevételt a témában, habár előre le kell szögezni, hogy sokat már nem tudok hozzátenni. Ha értenék a fotosophoz, csináltam volna magamnak jópofa narancssárgás árnyalatban tündöklő megafonos emberkét -csak azért, hogy a címen túl ezzel is érzetessem, hogy az előző gondolatmenetek folytatásáról van szó-, e tudás hiányában azonban kénytelen voltam neten keresni hasonló képet. No, ezeket csak a miheztartás végett.
 

Első észrevételem Komlósy Cs. "tematizált csatornák" kezdetű gondolatmenetével kapcsolatban teszem. Véleményem szerint azért nincs igazad, mert van ez az 5 csatorna, ami ingyen és bérmentve fogható, és biztos vagyok benne, hogy rengetegen élnek ezzel a lehetőséggel. Ezért fontos, hogy legyenek rajta vegyes programok, hogy az ő igényeik is ki legyenek szolgálva. Abban persze abszolút igazad van, hogy nagyképűség leszarozni egy mónikát vagy akármelyik másik műsort, de egyrészt: az ember ilyen. Szeret általánosítani, skatulyázni, ítélni. Csabi, te nagy audiofil vagy: soha nem buggyan ki a szádon  az, hogy: "ez de szar", ha valami olyan zenét hallasz, ami nagyon nem a te ízlésed? (Ha nem, respect.) Van, aki egy kicsit jobban hajlamos erre (pl. Tony cimboránkat ilyen kategóriába sorolom -és hopp, ebben a pillanatban én is skatulyáztam), van, aki kevésbé. Másrészt, ha valami másik fogalmat akarok keresni a "szar" helyett, akkor azt mondom, hogy tompít, rossz irányba formálja az ember értékrendjét. Nap mint nap fogatlan, "szellemileg kevésbé kimunkált" embereket nézni, problémáikat hallgatni... Alátámasztani persze nem tudom -kutatásokkal meg a fene tudja mikkel-, de nem lenne inspirálóbb sikeres embereket látni, hogy mondhassuk: "Látod, neki kemény munkával sikerült"? Igaz, így ennek legalább az ellenkezője van: "Na, ennél a szerencsétlennél még nekem is jobb"...
Még szintén ide tartozik az, hogy a tematizált csatornáknak általában sokkal kevesebb pénzük van (hacsak nem áll a hátuk mögött egy sikeres külföldi anyacég), így egyszerűen nem áll módukban új, mai szemmel nézve is igényes műsorok megvételére, készítésére. Jó példák erre a különböző kisebb filmcsatornák: 10-20-30 éves A-kategóriás(pl. Csillagok háborúja 4-6), vagy mai Zs-kategóriás(na, itt tőlem még példára se futja -hopp, nem kellett sokat keresgélnem! port.hu-ról: ma este a film+ műsorán: A jeti bosszúja) filmek közül lehet választani? Előbbieket már láttam tucatszor, utóbbiak nem érdekelnek. "Engem", mondod te, Komlósy kollega, és én erre megint azzal felelek, hogy nagyon butít... A másik: engem nem érint, mert nem nézek sportot (illetve esetleg akkor, ha valamelyik -tv-vel ellátott- kocsmában ülök), de kellett ez a sok választék? Igaz, hogy nézhetem az 5-6 relevánsabb sportcsatorna valamelyikén a svájci harmadosztályú bandy bajnokság egy-egy  megkérdőjelezhetően izgalmas mérkőzését, de itt ez a nyomorult focivébé! csak jobb lenne az m1-en nézni (például azért, mert -mint írtam- mindenhol lehet fogni). Mi lesz? Digi?... (Azóta nem tudom, hol tart a dolog, a napokban még sehol nem tartott.)

A másik, amiről mindketten írtok: a reklám. Szerintem Tonyt az idegesíti -teljesen érthetően-, hogy a retekklubon meg lehet azt tenni, hogy késik a műsor 5-10-15 percet, megy kb ugyanennyit, és aztán betolnak egy 10-15 perces reklámblokkot. Aztán ez megy (mainstream film esetén) 25 percenként. (Remek példa erre a nemrégiben leadott Star Wars 1-3 bármelyik része, vagy a Heti Hetes.) Ez egészen egyszerűen idegtépő, vérlázító, de legalábbis bosszantó. Természetesen irreális arra áhítozni, hogy ne legyenek reklámok. Nekik is meg kell élni, világos. De lehetne ezt emberien is intézni. Itt jegyzem meg, hogy például az m1-m2-duna vonalon a filmek reklámok nélkül mennek, és -bármely furcsa- hiányoznak! A film felénél egy 5-10 perces reklám szerintem még ildomos is. Addigra elkezd már dolgozni a sör, elfogy a chips, el kell indítani egy másik torrentet, vagy mit tudom én. Persze inkább ez a véglet, mint az RTL-es. (Biztos más kereskedelmin is így megy, de azokat még ennyit se nézem)
Hogy én is írjak valami konstruktívat: A technika előrehaladtával a fent említett problémák jó része megoldódni látszik. Itt az IPTV, mely a szélessáv terjedésével és fejlődésével egyre nagyobb teret nyer. Ott aztán azt nézel, ami neked tetszik. Nincsenek reklámok, és nem maradsz le Orbitron legújabb kalandjairól. De személy szerint nem is a digitális csatornákban látom a fantáziát, hanem az olyan jellegű szolgáltatásokban, mint a Digitális Videótéka. A jelenleginél 10-szer, 100-szor nagyobb választékkal. Ha majd lesz ilyen, és mindezt olcsón tudják kínálni (igen, én is érzem, hogy azért ez nem 1-2 év), akkor majd talán én is (és sokan mások) igénybe veszem ezeket a lehetőségeket. Addig: torrent.

Érdekességképpen álljon itt egy néhány kérdésből álló kérdőív, melyet én készítettem  100 -99%ban 18-22 éves- VIK-es hallgató körében: (Sajnos nem vettem a fáradságot, hogy normális formára hozzam, így 3 screenshoton látható az eredmény) link1, link2, link3.

Szerkesztő kolléga bejegyzése reflektálásért kiált, méghozzá olyan terjedelemben, amely meghaladja egy mezei hozzászólás hosszát. Van itt egy-két dolog, ami fölött nem törnék pálcát ilyen egyértelműen. A csatornák szaporodását megkívánja a mindenkori médiapiac egészsége, és az igények kielégítésének szándéka. Ez rendben is van. Nem szabad elítélnünk ezt a folyamatot, még akkor sem, ha a polcokon keletkező üres helyeket silány minőségű áruval töltik fel. De! Továbbra sem létezik olyan megvilágosult ember-fölötti ember, akinek jogában áll eldönteni, hogy mi a jó minőség és mi a szar. Miközben mi „felsőbbrendű műértők” saját értéksablonjaink lukacsain át osztályozzuk műsorainkat, azok közönségét, elitizmusról és populizmusról hadoválunk, ahelyett elég lenne felidézni azt, amit rendre elfelejtünk. Hogy különbözőek vagyunk.

Ahogy egy szellemileg kevésbé kimunkált emberen (…) sem lehet számon kérni azt, hogy nem tud értékelni egy művészfilmet, helyette Mónikát vagy Jozsuét néz, úgy egy gépésztől sem azt, hogy szeresse A gépészt. Mindegyik oldal álláspontját meg lehet érteni: van aki szórakozás közben el akar rugaszkodni a valóságtól, és van aki a megszokott élethelyzetekkel, azok szereplőivel akar találkozni televíziózás közben. Van aki alternatív válaszokat keres hétköznapi problémáira és van, aki csak háttérzajnak kapcsolja be…
Amíg a televízió szerepét és feladatát sem lehet egyértelműen meghatározni, addig a programkínálat föltötti ítélethozatai is csak levegőbe hadonászás. Nevelés, tájékoztatás vagy szórakoztatás? Kereskedelmi vagy közszolgálati? Film, kvíz, talkshow vagy reality? Milyen társadalmi csoport igényeinek akarunk megfelelni, és mi az egészséges arány? Megannyi kérdés, melyekre nem létezik helyes válasz. Megoldás sem igazából. Hacsak…

Véleményem szerint az egyik leginkább életképes megoldás erre a problémára a műsorszórás abszolút tematizálása lenne. Maga a tematizálás nem új keletű, hisz’ évtizedekkel ezelőtt elkezdődött és máig tart (vö. HBO, Hír Tv, NG, Viasat History…), „last man standing” irányú térhódítására azonban eleddig hiába vártunk: a tradicionális csatornák mellett, nem pedig helyett láttak napvilágot. Amit mi egységesen kritizálunk, az általában az a 4-5 vezető országos csatorna, melyeket sajátunknak érzünk, s valamikor a Duna jegén közfelkiáltással választottunk „a televíziózás apostolainak”. Ehhez ragaszkodunk, ehhez szoktunk, ezt kell (dehogy kell!) néznünk. Ahelyett hogy a jelenlegi formájukban eltüntetnénk őket, az alábbi utóélettel számolva:
A homogén műsorokat egy tematikus csatornára terelni, egészen addig, míg minden a "helyére nem kerül". Showcsatorna, főzőcsatorna, filmcsatorna, sportcsatorna, hírcsatorna, mesecsatorna. Ezek nagy része már meg is valósult, a Comedy Centraltól kezdve a Paprika Tv-n át egészen a Nickelodeon-ig. Eltűnnének azok a csatornák, melyek ’polifón’ programot szolgáltatnak, így velük együtt a támadási felületünk is szép lassacskán köddé válna. Mert mit is kritizálunk tulajdonképpen? Azt, hogy főműsoridőben valóságshow-t nézetnének velünk, miközben mi egy jó filmre vágyunk? Megoldva. Azt, hogy azonos műfajú alkotások között is minőségi eltérések mutatkoznak? Megoldhatatlan. "Kinek mi a szar"-problematikája...   

Hogy mi is ennek a rendszernek a hibája? Kétség kívül a média "alltime-csótánya", a reklámok. Hogy mi ennek a rendszernek a kulcsa? Polley és Adler 1956-ban szabadalmaztatott közös találmánya. A távirányító.
 

Ismerős az az érzés mikor éppen vadul kapcsolgatunk a tv-ben és valahogy az istenért sem találunk számunkra tartalmas szórakozást? Velem egyre többször esett meg, olyannyira, hogy manapság már csak max. focit nézek a tv-ben. Egyszerűen szar és érdektelen műsorok hadát sorakoztatja fel a tv-k zöme, ha netán valami mégis elnyerné az ember tetszését, bumm kapunk a pofánkba 20 perc  reklámot. (Érdekes módon a Lajtán túl szabályozva van ez a kérdés..) 

A TV esetében egy másik számomra érthetlen dolog, hogy a csatornák száma nő, miközen nincs több tartalom. Persze business minden, csörög a zsozsó a zsebben érti mindenki. Személy szerint kevesebb adót, kevesebb reklámot, több tartalmat kérek(film,természetfilm,riport) a digisport körüli hajcihő pedig már ki lett vesézve, no az se volt díszmenet.  Ha körbenézünk és megvizsgáljuk a magyar média helyzetét, a kórkép elég elszomorító. Mivel nincs hatékonyan működő ellenőrző testület (amit az ORTT művel az egy vicc) a televíziózás esetében ki és mi mondja meg mi az ami tartalmas és morálisan megfelelő és hol húzzuk meg a határt? A kereskedelmi televízió intézménye nem az ördögtől való, de az isten szerelmére, ki a tökömet érdekli Muuunika és Józsi Barát. A szórakozatáson lenne a hangsúly. Ami egyeseknek ugye szenvedélye... (csigatévé) Kapcsoljuk be csak egy perce a dobozt. Mit látunk: politika,trágya,ismétlés,reklám,trágya. Hát ezen én piszkosul nem szórakozom. Inkább kikapcsolom. Azt már nem is citálnám,ha véletlenül elkapok egy "tényfeltáró" műsort akkor ott mennyi az új a hozzáadott információ. A másik kedvenceim a riporterek. Tessék már befűteni a riportalanyoknak, izzadságszagot, vagy őszinte válaszokat várnák a nézők, nem utolsó sorban így érdekfeszítő műsor keletkezik. Nem csak a televíziózás területén, hanem az írott és online sajtóban is megkezdődött a politikai monopoly. Területszerzés megy kb. aztán mint a jó öreg Age of Empires-ben, jönnek a politikai pópák és megy a szállóige-szerű "maaaimami". Egymás fikázása az megy. Speciel nem tudom ki, hogy van vele én ha tv-t nézek szórakozni szeretnék, újság esetén pedig tájékozódni. Azt persze csak hellyel-közzel lehet. Ma már minden fekete vagy fehér, illetve ami az én megítélésem szerint még rosszabb, az a bulvár. A bulvár mindent elad; jobban fogy napilap, beszélnek róla az emberek, lehet menni a kert.tévébe magyarázni a semmit vagy elég egy bulváros cím megfogalmazása az interneten, és máris megvan a sokezer kattintás. Amit igazán nem értek meg az az, hogy a fészkes fenébe nem tűntek fel új és tehetséges "versenyzők" sem a képernyőn sem az újságban. Lehetséges, hogy a képzésükkel van a baj? Ezt nem tudom megítélni bár Komlósy kolléga mesélte egy-két, nem éppen hízelgő dolgot napjaink komunnikációs képzéséről...

Nem más az egész kérem, mint komédia...
 

Szokásos vasárnapi ejtőzés közben, mikor éppen rádiót hallgattam megakadt fülem egy számomra ismeretlen számon. Mivel a BBC6 "jószokása", hogy a szám címét grafikus felületen nem jeleníti meg, megnyugodtam, mikor a műsorvezető felfedte az előadó kilétét. A Massive Attack új februárban megjelenő albumáról szólt paradise circus nevű szám. Nosza, helyből rá is kerestem és találtam videót is hozzá. Nem lövöm le a poént, nézzétek meg. Masszív.

Már el is felejtettük az itáliai megvesztegetéseket, mikor kibontakozni látszik minden idők egyik legnagyobb ’szőrmebotránya’, a futball őszödi beszédének alakjában, pucérra vetkőztetvén 'a királyt'. Már épp túltettük magunkat Henning Övrebö cirkuszi magánszámán, mikor Martin Hansson játékvezető ismét felcsillantotta a skandináv iskola erényeit, Thierry Henry és a vezérkar általános megelégedésére.  Pár év alatt elidegenítettük magunkban a Ferencváros és az élvonal állandó szókapcsolatát, mikor a Züllői út magánklinikája ismét megnyitotta kapuit. Tanúi voltunk a les-szabály időszakos evolúciójának, pubertástól napjainkig, mikor a futballszervezetek deresedő titánjai egyéb szabályok szüzességével kezdtek kokettálni. Végre elhittük, hogy a labda gömbölyű, most lépten-nyomon bizonyítják, hogy nem az. Futballdekádunk utolsó dekái, avagy infantilis évadzáró bankettünk a zöld gyepről.

A kollega bejegyzése remekre sikeredett, külön öröm, hogy a számomra oly kedves umbulda szóból képzett új országnevet szerény hazánknak. Megjegyzem, tette ezt vezető(?) politikusokat megszégyenítő módon. (Lásd Abszurdisztán, ugyebár)

Mindenképp meg szerettem volna mutatni az olvasóknak azt a rövidke jelenetet, amikor megismerkedtem e remek kifejezéssel, így kénytelen voltam feltölteni életem első YouTube videóját. Íme:

Miután Németországon lefertőtlenítettük a nyelvünket, ideje a saját portánkon is szétnézni, mielőtt 2010-ben kiakasztjuk az „Under New Management” táblát. Idén ugyanis sikerült a Duna vízszintje alá süllyednünk, mind gazdasági, mind politikai, mind kultúrális szempontból. Még jobban. Idén összedőlt egy kártyavár, amit már amúgy is évek óta remegő kezekkel épített a nagyvilág. A probléma az, hogy e stabil várat 52 lapból kellett volna építeni, mi megpróbáltuk 32-ből. 2009-ben le kellett mondanunk a kenyérről, majd a cirkuszról is, esetleg fordítva. Egyesek burkolt diktatúrával címkézik fel a jelenlegi rendszert, megbotránkoznak, majd jövőre egy jobbik pártra szavaznak. Hazai termék, magyar logika.

Vasárnap még a Hamburg ellen védett. Hétfőn még edzésre jelentkezett. Kedden már nem vette fel a telefonját. Öngyilkos lett.

Robert Enke egyike volt azon kevés német sportolónak, aki nem a nagy hangjával vagy botrányaival vívta ki a nagyérdemű figyelmét. Talán pont ezért nem ismerték el igazán soha. Átlagos, ugyanakkor könnyen felejthető típus, aki nem akar kitűnni a tömegből, inkább megbújik közötte – így láthatták sokan.

Annál többen szerethették ezt a visszahúzódó fiút, mint ahányan nagy kapusnak tartották. Csendben tette a dolgát, ”csak” egy sikeres karriert, egy boldog családot szeretett volna, mint mindenki más. Két lábbal a földön.

2003-ban megrepedt egy álom, 2006-ban teljesen összetört. 2009-ben úgy tűnt, még rendbe jöhet. Ehelyett… véget ért.

Bár nem friss a hír, de Kósa Lajos képviselő úrnak köszönhetően újabb gyöngyszemmel gyarapodhatott volna a magyar politikusok égbekiáltó baromságainak gyűjteménye.  Egy a bibi hölgyek-urak. Nem mondott hülyeséget ez a fickó. Azt merészelte mondani, hogy Magyarország = Abszurdisztán. A megfogalmazás pártkatonához híven erős, az előadás bizonyára teátrális volt.