2005-ben valami végleg megváltozott. Talán jóbarátja - Melquiades Estrada - három temetése viselte meg egyik kedvenc színészünket, talán az öregkorral járó ráncok és szarkalábak. Ez utóbbi minden kétséget kizáróan elősegítette beskatulyázását, amelynek „köszönhetően” négy éve azonos szerepet játszik. A világ összes szomorúságát arcán viselő, mindenkiben csalódott és megkeseredett öregember márványmaszkját öltötte magára, magányosan kutatva brutális gyilkosok és saját lelki békéje után. Szellemi kirándulása alkalmával keresztülhaladt nem vénnek való vidékeken, bolyongott elektromos ködben, és látogatást tett Elah völgyében is. De vajon megtalálja-e, amit keres?

Szeretett hazánk nincs felkészülve még a részsikerekre sem. Ez oké, de azok közvetítésére és nagyközönséggel való megosztására pláne nem. Mint lusta diák az év első feleletekor, kicsit pironkodva, ugyanakkor a „minden mindegy” megnyugtató érzésével áll a számonkérés közepette. „Majd kijavítom…” – gondolja. A magyar televízió azonban nem tanul, s nem akar kikecmeregni saját szobájának közepére ürített bélsarából. Sokadszorra tapasztalhatjuk, hogy csatornáink egy nagy érkelődésre számot tartó sportesemény előtt, közben és után csak pislognak, mint mák a gubán. Mi meg csak streamelünk.

A zuhany csattogott a csempén... mi a szar történét... pár mély levegő... a petőfi szól, semmi kétség.. mégis kádárról szóló megemelékezés... ki a szart érdekel ez ilyenkor?!... zenét vártam,de örülük,hogy hazajutottam!
Tavasz-nyár utca elágazás...elköszönés...  én és még egy ember nyakig vizes, a másik száraz, nem mellesleg relativ józan. az elköszönés után körbepislantok... meggyőzödöm:senki sem lát: ingemet leveszem, és meztelen felsőtestemre könnyű nyári kabátot borítok, farmerem leveszem, és táskámba gyűröm. ott állok éjjel kettőkor a tavasz és a volt latinka sándor utca sarkán egy alsógatyában, dzsekiben és cipőben. mivel a cipő is cuppog, próbálok kibújni belőle,és az örökbecsű güntnerig mezítláb járni,de nem bírom... muszáj visszavennem, és sajgó lábbal kibírni a távot, és nem taxit hívni...
a zuhany alatt térek magamhoz... utána gondolataimat "összeszedve" géphez ülök. ennyi jut.

ez egy kurva jó 30y szám: a címe: "öltöztetnéd megint". szentimentálé.

Mikor a telekre költözött, a szomszédok jól ismerték. Gary Hunt deresedő homloka ellenére még mindig nagyravágyó, harcos ember hírében állt – fiai nemkülönben.  Steven és Andrew segítségével a telken egy impozáns házat épített, melyhez „királyi” nagyságú kert is tartozott.  Mikor épp nem fákat ültettek, vagy a veteményessel foglalkoztak, a kert végében szikrázó víztükör alá lógatták lábukat, a tóba. Szomszédjaik irigysége és féltékenysége közt, cselszövéseik kereszthálójában próbálták felépíteni saját kis világukat.

Szomód fele hajnali 5 tájban

Legjobb esetben is 200-adszor tette meg a "szomód 4"-et, ami a Tata-Szomód távot jelentette.
Délután e táv egy csökkentett módját gyalogolta le. Az egyik porta előtt hatalmas vita bontakozott ki. Mp3 lejátszóját lenémította, hogy a ház előtt elhaladva megtudja a káromkodásokkal ékesített vita kirobbanásának apropóját. Nem sikerült kiderítenie, ellenben az egyik résztvevőt jól megfigyelte: fehér overálba öltözött szaki.

Balítélet

"Nagyon bírom a problémáidat!:D" Komlósy szerkesztőkollega klaviatúráját hagyták el ezek a szavak (parányi impulzussorozatok formájában, hogy aztán a monitoromon ismét olvasható formát öltsenek), amikor elmeséltem, mi borította fel érzékeny lelkivilágom törékeny egyensúlyát.
Történt pedig, hogy Ámerikában bemutatták az Álomgyár legújabb termékét, a Disney-Pixar koprodukcióban készült Up című animációs filmet. Az első hétvége 90 millió dollárt hozott, ami az animációs filmek között a 3. legsikeresebbnek mondható ezidáig. Én személy szerint szeretem az animációs filmeket, a többségüket legalábbis, ezért dühített fel, hogy a hazai bemutató október közepére várható. Ez bizony cirka 4 hónap. Itt van még a 11. kerületi alkoholtilalom ügye is, ami -remélem mondamom sem kell- nagyságrendekkel érzékenyebben érint.

A tüntetés

Ma, június 5-én, zajlott az a tüntetés, melyet a műegyetemi EHK szervezett a 11. kerületi szesztilalom kapcsán. A kérdéskör eléggé foglalkoztat, így aztán természetes volt, hogy én is részt vettem. Az időjárás nem kedvezett: reggel szemerkélt az eső, és bár később jobbra fordult, ez sok embert visszatartott.

Németország az elmúlt évtizedben serényen munkálkodott azon, hogy az ellenük irányuló permanens közutálatot most akciós szánalom-kuponokra válthassák. Máig dilemma, hogy egy olyan anyanyelvvel, ami egy jóízű káromkodásra is alkalmatlan, miként vizionálták magukat a fajhierarchia csúcsára. Azt azonban elismerjük, hogy a két emberöltővel ezelőtti nacionalista táptalajból még sarjaztak erős gyökerű tettre kész szuper-Mario-k. Ahol egykoron büszke birodalmi bakancsok szántották a Ruhr-vidéket, ott manapság porcelánlelkű tornacipős homokládák képviselik a neuvolks-ot. Vagy a Yildiz kolónia.

Néhány éve történt, hogy a metrón a mellettem ülő lányhoz odalépett egy fiatalember és vidáman üdvözölte. Szemlátomást régi cimborák voltak, majd néhány ilyenkor szokásos kérdés után a srác a lány kezében lévő könyv felé bökve megkérdezte, hogy mit olvas. Ő válasz helyett a könyv borítóját mutatta a fiúnak. Lopva én is odapillantottam, ez állt rajta: Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Hmm... Figyelemfelkeltő cím, annyi szent. Miközben a leszálláshoz készülődtek, a fiú megjegyezte, hogy ő már olvasta, és szerinte arra nagyszerű, hogy elsőéves bölcsészcsajoknál bevágódjon, amúgy semmi extra. A lány tiltakozni kezdett, de a szerelvény megállt, ők leszálltak, így további ismeret nélkül maradtam. A könyvet megjegyeztem, de csak most kerítettem rá sort, és azt kell mondanom, hogy rég tetszett már ennyire regény.

Britanniában tombol a jólét. Ezt nem csak az unalomból gyilkolászó vörösgyapjas kölkök mondatják velünk, sokkal inkább a brit tudósok Batiz-Tvrtko-Frei szenzáció-kollektivista tengelyt is megszégyenítő kutatásai. Megregulázták a szerelem első látásra jelenségét (8,2 másodperc alatt esel szerelembe, ez van, fogadd el), majd futballtörténeti mérföldköveket lehugyozva megállapították, hogy a vörös mezben játszó csapatok -pszichológiai okokból- sikeresebbek társaiknál. Brit tudós módjára szabadidőt és energiát nem kímélve utánajártunk.

Nem küldtünk postagalambbal hadüzenetet a Gellért-hegyről, nem szálltak partra Balatonszemesen jenki térítőcsapatok, nincsenek olajmezőink és nem dobáljuk el napi ötször a szerszámosládánkat egy kis imádság kedvéért sem.

Amerika mégis annektált gyarmatosított minket, szándék és puskalövés nélkül. Évek óta tisztában vagyunk annak a pszichés hasmenésnek a jelenlétével, miszerint minden második magyar inkább Bakonyi Antonio vagy Szerovai Francisco szeretne lenni, az ezzel járó mediterrán életérzéssel és mellszőrzettel együtt.  Egészségünkre. A legújabb hullám viszont már zaccfekete fonott kosár akar lenni. Még rosszabb.